A magyarok kiirtassanak! – hangzott IV. Ludwig kiáltványa.
Az igazi háttérhatalom emberei – a Gyermek Lajos mögött álló Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök – ezt bizony komolyan is gondolták.
Százezres sereggel vonultak fel ellenünk – Nagy Károly frank uralkodó csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratának dicsködében.

Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza.

907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt a Pozsonyi csata. Helyesebben, végre magyarul: a Pozsonyi Diadal!

Első honvédő háborúnk a támadó – és kiirtásunkkal fenyegetődző – nyugat teljes vereségével végződött.

A Pozsony térségétől az Enns-ig – tehát az Óperenciáig – terjedő csatában az Árpád fejedelem vezette magyar sereg megsemmisítette a Keleti Frank Királyság hadait. Számos forrás a „hon(vissza)foglalásunk” végének tekinti az eseményt. Bölcsebben szólva a “hazatérés megerősítésé”-nek tekinthetjük a ránktörő nyugaton aratott teljes diadalt. Történelem tankönyveink mégis hallgatnak róla. Ha pedig a magyar történelemkönyvekben nem kapnak kellő hangsúlyt, hát másoktól a sulykolását hiába várjuk…

Geiger J. Péter : A pozsonyi csata (keptar.oszk.hu)

A csata – a csaknem négyszeres túlerő ellenére – a keleti frank seregek megsemmisítő vereségével végződött, amiben vezéreik, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek, egészen az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett.

Átlépve az Enns folyón az Óperencián túlra, vagy onnan visszafelé magam erről mindig meg is emlékezem. Gyermekeim is diadallal harsogják: Átléptük az Óperenciát! Átléptük az ó-magyar határt!

Enns, Ausztria legrégibb városa – utca a középkori (ma már inkább klasszicizáló barokk) főtérre

A Magyar Nagyfejedelemség 907-ben, a Pozsonyi diadalt követően kitolta határait az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és nyugatra – az avar gyepűkig – tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti várakat és városokat. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 80 év múlva, 985-ben tudta visszafoglalni.

De lássuk csak, hogyan is történt a Duna-menti diadal!

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer kialakítása. A korábbi szittya-hun-avar területeinket megszálló, így ellenséges germán és szláv népeket a hazatéréskor igyekeztek őseink a határtól minél messzebb űzni.

Johannes Turmair, írói nevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Bajor évkönyvek (Annales Boiorium) című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a nyugati seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását – Ugros eliminandos esse!

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak, kezdetű bullában hozták Európa tudomására a „keresztes hadjárat” tervét.

907. június 17. körül IV. Lajos vagy Gyermek Lajos (németül: Ludwig IV. das Kind), keleti frank király (900-911), és a pápa hívó szavára több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passau beli) kolostor között elterülő síkságon. A keresztesek táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. A keresztes haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, tekenősökből, ahogy a magyarok hívták a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.

A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mintegy harmincötezer fős magyar hadsereg állt. A keresztes haderő három hadoszlopban, kettő a Duna két partján, illetve egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony alá.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié pedig Theotmar érsek. Az utánpótlást szállító hajóhad (flotta) vezetője pedig Sieghard volt.

A magyar hadvezetés célja az lehetett, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez a csapatok átkelését kellett megakadályozni, vagy megelőzni, valamint az utánpótlás lehetőségét elvágni. Így a csata első napján égő taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak kevesedmagával menekült meg, s így vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két seregrész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5-re teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Majd megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két másik püspök, három apát, és tizenkilenc gróf is.
A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott szittya-magyar modor megint bevált.  A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak el Passauig. Erről minden magyarnak érdemes megemlékeznie Passaunál átlépve a ma osztrák-német határt!

De nagy ára volt a honvédő háborúnak! Mi magyarok Árpádot és három fiát Tarhost (43), Üllőt (41), és Jutast (35) vesztettük el. (Bárcsak neveikben túlélnének!)
Így lett ezért nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zoltán-Zolta-Zsolt-Solt fejedelem Árpád utóda. Milyen érdekes! Az Ő neve bizony messze túlélte Őt! Csak viselői nem tudják, hogy miért! Éppen e diadalért! A Pozsonyi Diadalért oly gyakori ma is a Zoltán név!

Árpád nagyfejedelem emlékműve Ópusztaszeren

A Pozsonyi csatában a támadó németek vesztesége annyira súlyos volt, hogy több mint száz esztendeig tartózkodtak mindenféle magyarellenes hadmozdulattól. Legközelebb csak 123 év múlva, 1030-ban mertek jelentősebb támadást indítani, akkor már a keresztény Magyar Királyság ellen. (Az utánpótlásukat akkor Búvár Kund intézte el…)

Hogyan lehet, hogy mégsem közismert e sorsdöntő csatánk? Milyen erő titkolta évszázadokon át előlünk. Hogyan lehet(ett) ezt “kifelejteni” a magyar közoktatásból? – Súlyos kérdések. Halovány válaszok…

Egy valóban magyar országon ez a – Nándorfehérvárit is messze felülmúló – diadal a történelemoktatás alaptétele és természetesen az egyik legfontosabb érettségi tétel is lenne! Csonkolt roncsországunkban ma nem az!

Változnak azonban az idők. Szovjet agymosás és deformkor után lassan megindul végre a magyar ébredés…
Ópusztaszeren Nyílzápor és Íjásztalálkozó emlékezett tavaly a csaknem feledésbe veszett magyar diadalra.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés: Pozsonyi csata Emléktúra 2012. július 07-én Ausztriában.

Bízom benne, hogy hamarosan nem jelenhet meg már hazánkban történelemkönyv e tanulságos lecke nélkül. Javaslatom azonban nemcsak egy leckényi tananyag, meg egy érettségi tétel. Mindezen alapvetésen túllépve magyar hadi játékokkal pompás ünnepnap is illendő lenne országszerte. A diadal négy napjához közelebb súlyozható hétvégére.
Egy valóban magyar ország hamarosan nagyszabású történelmi filmmel is készül majd a Pozsonyi Diadal következő évfordulóira. 

Amíg Pozsonyi és Nándorfehérvári Diadal napja(i) helyett a május elsejét – a “munka ünnepét” – ünnepli munkaszünettel a Kárpát-medence, addig nem is nevezheti magát tisztességgel Magyarországnak!

Leventésen

Szebb Jövőt!
kíván

Szögedi Szabó László

Magyar Kultúrális Örökség
Alapítvány

Könyvajánló: Torma Béla Gyula – Veszprémy László (szerk.) : Egy elfeledett diadal: a 907. évi pozsonyi csata (jelzet: 78.333)

Ajánlott még: A POZSONYI CSATA TÖRTÉNETE

A pozsonyi csata – 907 július 4-7. (Keszi Íjász Egyesület)

907. július 4. A pozsonyi csata kezdete – Rubicon

A 907-es pozsonyi csata tananyag a West Point Akadémián …

Szaniszló Ferenc a Pozsonyi Csata emlékén

Május elseje – nemzeti ünnep – Még mindig?

The post A Pozsonyi Diadal magyar szemmel appeared first on Szögedöm.hu.

„Mi mostan a magyar?

  Holt dicsőség halvány kísértete…”

Már Petőfi így írt! És hová fajzottunk azóta?

Árpád apánk büszke örökségéből nem sok maradt. Talán néhány nevével illetett hely, de immár az is eggyel kevesebb. Mert a Városunkat rágó métely miatt az Árpád otthonnal – azazhogy évszázados patinás szép épületével – is szegényebbek vagyunk!

Árpád szelleme pedig – úgy tűnik – teljesen elenyészett. Hozzá fogható vezetőre már régen áhítozik a magyar. Már aki magyar még maradt abból a méltán büszke népből…

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!”

Roncstársadalom, amely megőrizni sem tudja atyái, öregatyái örökségét. Mi mai, nyomorított roncsmagyarok bizony, így élünk. Hagyjuk, hogy selejtes „döntéshozók” holmi „gazdasági érdekek”-re, meg „fejlődés”-re hivatkozva pusztítsák értékeinket, miközben csakis zsebre játszanak. Gyökértelen, bugris félre-vezetők elveszejtik öregatyáink örökségét. Meg is érdemeljük, ha hagyjuk!

Elitünk afrikai szintű… – írta Bogár László

Közelről láttam Afrikát. Így mondhatom, szerintem ez nem egészen helytálló. Az afrikai vezetők gyakronta szeretik a népüket. Bár többnyire helyettük dőzsölnek, de törzsfőnöki szívvel, atyáskodva szeretik koldús népeiket. Ezt a mi mai vezéreinkről gondolkodó ember nehezen hiheti…

Afrika népének bölcsebb fele visszakívánkozik a gyarmati rendbe. A mostani (f)elszabadult (rendellenes) mutyizmusból.
Nekünk is sokat használna, ha monarchia-beli vezetőink, vagy a Horthy-kor nagyjai rendet vágnának mai mutyimestereink között. Klébelsberg Kunó és kora hangulatának megelevenedése pedig a legédesebb álom. A nemzeti összjövedelem hetede kultúrára…
Ezt ma is megirígyelné bármelyik dúsgazdag olajállam is!

Több, mint száz esztendeig állt az „Árpád”, és elálldogált volna még egy másik száz esztendeig…

A régi mesterek száz évekre terveztek és építettek! Nem úgy, mint a műveiket pusztító panelbetyárok…

De egy panel-lelkű, gerinctelen balvezető szétverette az Árpádot! Meglehet, még kárörömmel is tette! A nevéért, vagy a szépségért? Pedig elfért volna bőven, az áruház is benne! Stílusához lehetett volna igazítani az egész leendő környezetét. De nem! Győzött a bugrizmus. A nagyon kevés magyar (tulajdonú) bolt-lánc megjelenésének sem örülhetünk így már tiszta szívvel, a dózer nyomain. Mit várjon a magyar a „külföldi befektetőktől”, ha ezt kapja saját fajtájától. Ha így viselkedik a mi vérünk, mit várjunk gyüttmönt gyarmatosítóktól?

„S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.”

Ajánlott olvasmány: Az Árpád (Nevelő)Otthon kálváriája

De volt egy kincse Szegednek, mely a vízen állt. Nem zavart, mert nem zavarhatott semmiféle „rendezési terv”-et. A Szőke Tisza kikötve is úszott a Szőke Tiszán. Most mikor bajosan zabolázható Szőke Tiszánk többre érdemes mellvédjét is szétverik, érdemes hajdan nevével büszkélkedő ékkövének emlékére visszarévedni. Teknője veszett már, de a lelke, a gőzgépe még 100 évesen is zakatolni tudott!
Lehetett volna új pompában megújult mulatója Szegednek!
De végül lelki „sivatag, lárma, durva kezek” eltakarították.

„Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét.”

Semmi lázadás, semmi népfölkelés, semmi ébredés. E Város népe ilyen! Halvérű. Nem tiltakozik, mikor kincseitől megfosztják, értékeit szétverik. Roncsország roncstársadalma. E Város-vesztő balvezetést újraválasztó népség meg is érdemli, hogy nincsen Szőke Tiszája. De hiszem, hogy van még – e bolsevista bugrizmus ellenében – egy értő és érző kisebbség. Ők többet érdemelnek!

Magam a legutolsó Szőke Tiszás fórumon azt is hangsúlyoztam, hogy e hajó a Városé! Hiszen az eredeti szerződés – mely 100 forintért(!) adta el – kiköti, hogy azt az új tulajdonosnak Tápé és Szeged idegenforgalmának föllendítésére kell hasznosítani.

A bal vezetés fülei e fórumon ott ültek. Fölismerés helyett kételkedtek és kötekedtek. Ahogy mindig, értékmentés és építkezés helyett hamiskásan luciferkodtak.

Lapunk a vészharangot is kongatta…

“Értékmentő fémkereskedők” kezén a Szőke Tisza!

A Szőke Tiszát széttrancsírozták állami és helyi elöljárók teljes támogatásával. Hallgatólagos semmittevésüknél egyetlen gerinctelen kupecnek sem kell több támogatás!
Márpedig mindig akad fontosabb ügy, amiért méltatlan vezetőink éppen „nem érnek rá” az értékeinket fölkarolni…

Utolsó vészjelként harsogtuk:

  

Most kibelezik a Szőke Tiszát – a tél beálltáig pedig széttrancsírozzák

De semmi foganatja nem volt méltatlan döntéshozóink fejében.

Magam az országgyűlés elnökét is fölhívtam és tájékoztattam az áldatlan helyzetről. A segítségét kértem. A kisujját sem mozdította. Messze van a bűnös várostól egy szegedi gondolat!
De a helyi toronyaljasok szeme láttára zajlott a gyalázat. Nekik nem lehet kifogásuk! Még ennyi se. Az orruk előtt verték szét a Város kincsét, a Város tulajdonát.

Hűtlen kezelés! Ha lenne jog Magyarországon, a Város toronyaljasai már a rács mögül izgulnának a teljes vagyonelkobzásukon…

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!”

Elgondolkoztató persze, hogy mire is való egy választás Magyarországon. Mire, ha arra nem, hogy az ártékony és gyökértelen, gyüttmönt szutykot végre eltakarítsuk. Persze, ha egyáltalán akad még alternatíva…

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel…”

Amíg érlelődik a gondolat, ajánlom a figyelmükbe a hétvégi fényképtárlatot a Szőke Tiszáról… és a maradékáról…

Szőke Tisza fénykép-kiállítás a Fekete Házban

Szöbb Szögedi Jövendőt!

kíván

Dr Szabó László
Szögedi Védegylet
alapító

The post Árpádtól a Szőke Tiszáig… appeared first on Szögedöm.hu.

A magyarok kiirtassanak! – hangzott IV. Ludwig (a Gyermek Lajos) kiáltványa.
Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök – az igazi háttérhatalom emberei – ezt komolyan is gondolták.
Százezres sereggel vonultak fel ellenünk – Nagy Károly frank uralkodó csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratának dicsködében.

Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza.

907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt a Pozsonyi csata. Helyesebben, végre magyarul: a Pozsonyi diadal!

Első honvédő háborúnk a támadó – és kiirtásunkkal fenyegetődző – nyugat teljes vereségével végződött.

A Pozsony térségétől az Enns-ig – tehát az Óperenciáig – terjedő csatában az Árpád fejedelem vezette magyar sereg megsemmisítette a Keleti Frank Királyság hadait. Számos forrás a honfoglalás végének tekinti az eseményt. Bölcsebben szólva a „hazatérés megerősítésé”-nek tekinthetjük a ránktörő nyugaton aratott teljes diadalt. Történelem tankönyveink mégis hallgatnak róla.

Geiger J. Péter : A pozsonyi csata – grafika (keptar.oszk.hu)

A csata – a csaknem négyszeres túlerő ellenére – a keleti frank seregek megsemmisítő vereségével végződött, amiben vezéreik, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett.

Átlépve az Enns folyón az Óperencián túlra, vagy onnan visszafelé magam erről mindig meg is emlékezem. Gyermekeim is diadallal harsogják: Átléptük az ó-magyar határt!

Enns, Austria legrégibb városa – utca a középkori (ma már inkább klasszicizáló barokk) főtérre

A Magyar Nagyfejedelemség 907-ben, a Pozsonyi diadalt követően kitolta határait az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és nyugatra – az avar gyepűkig – tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti várakat és városokat. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 985-ben tudta visszafoglalni.

De lássuk csak, hogyan is történt a Duna-menti diadal!

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer kialakítása. A korábbi szittya-hun-avar területeinket megszálló, így ellenséges germán és szláv népeket a hazatéréskor igyekeztek őseink a határtól minél messzebb űzni.

Johannes Turmair, írói nevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Bajor évkönyvek (Annales Boiorium) című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a nyugati seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását – Ugros eliminandos esse!

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak, kezdetű bullában hozták Európa tudomására a keresztes hadjárat tervét.

907. június 17. körül IV. Lajos vagy Gyermek Lajos (németül: Ludwig IV. das Kind), keleti frank király (900-911), és a pápa hívó szavára több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passaui) kolostor között elterülő síkságon. A keresztesek táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. A keresztes haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, tekenősökből, ahogy a magyarok hívták a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.

A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mint egy harmincötezer fős magyar hadsereg állt. A keresztes haderő három hadoszlopban, kettő a Duna két partján, illetve egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony alá.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié pedig Theotmar érsek. Az utánpótlást szállító hajóhad (flotta) vezetője pedig Sieghard volt.

A magyar hadvezetés célja az lehetett, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez a csapatok átkelését kellett megakadályozni, vagy megelőzni, valamint az utánpótlás lehetőségét elvágni. Így a csata első napján égő taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak kevesed magával menekült meg, s így vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két seregrész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5-re teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Majd megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf.
A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott szittya-magyar modor megint bevált.  A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak el Passauig.

De nagy ára volt a honvédő háborúnak! Mi magyarok Árpádot és három fiát Tarhost (43), Üllőt (41), és Jutast (35) vesztettük el. Így lett ezért nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zoltán-Zolta-Zsolt-Solt fejedelem Árpád utóda.

Árpád nagyfejedelem emlékműve Ópusztaszeren

A Pozsonyi csatában a támadó németek vesztesége annyira súlyos volt, hogy több mint száz esztendeig tartózkodtak mindenféle magyarellenes hadmozdulattól. Legközelebb csak 123 év múlva, 1030-ban mertek jelentősebb támadást indítani, akkor már a keresztény Magyar Királyság ellen. (Az utánpótlásukat akkor Búvár Kund intézte el…)

Hogyan lehet, hogy mégsem közismert e sorsdöntő csatánk? Milyen erő titkolta évszázadokon át előlünk. Hogyan lehet(ett) ezt „kifelejteni” a magyar közoktatásból? – Súlyos kérdések. Halovány válaszok…

Egy valóban magyar országon ez a – Nándorfehérvárit is messze felülmúló – diadal a történelemoktatás alaptétele és természetesen érettségi tétel is lenne! Csonkolt roncsországunkban ma nem az!

Változnak azonban az idők. Szovjet agymosás és deformkor után lassan megindul végre a magyar ébredés…
Ópusztaszeren Nyílzápor és Íjásztalálkozó emlékezett a csaknem feledésbe veszett magyar diadalra.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés: Pozsonyi csata Emléktúra 2012. július 07-én Ausztriában.

Bízom benne, hogy hamarosan nem jelenhet meg már hazánkban történelemkönyv e tanulságos lecke nélkül. Javaslatom azonban nemcsak egy leckényi tananyag, meg egy érettségi tétel. Mindezen alapvetésen túllépve magyar hadi játékokkal pompás ünnepnap is illendő lenne országszerte. A diadal négy napjához közelebb súlyozható hétvégére.
Egy valóban magyar ország hamarosan nagyszabású történelmi filmmel is készül majd a Pozsonyi Diadal következő évfordulóira. 

Amíg Pozsonyi és Nándorfehérvári Diadal napja(i) helyett a május elsejét – a „munka ünnepét” – ünnepli munkaszünettel a Kárpát-medence, addig nem is nevezheti magát tisztességgel Magyarországnak!

Leventésen

Szebb Jövőt!
kíván

Szögedi Szabó László

Magyar Kultúrális Örökség
Alapítvány

Könyvajánló: Torma Béla Gyula – Veszprémy László (szerk.) : Egy elfeledett diadal: a 907. évi pozsonyi csata (jelzet: 78.333)

Ajánlott még: A POZSONYI CSATA TÖRTÉNETE

A pozsonyi csata – 907 július 4-7. (Keszi Íjász Egyesület)

907. július 4. A pozsonyi csata kezdete – Rubicon

A 907-es pozsonyi csata tananyag a West Point Akadémián …

Szaniszló Ferenc a Pozsonyi Csata emlékén

Május elseje – nemzeti ünnep – Még mindig?

The post A Pozsonyi diadal magyar szemmel appeared first on Szögedöm.hu.

Őseink egyebek között íjászatukról voltak nevezetesek. Végre itt egy mai örömhír az íjászat mezejéről:

Három évtizedes magyar (felnőtt) íjászcsúcsot döntött meg Banda Árpád az ifjak (idegenkedőn: „juniorok”) ljubljanai WA Európa Kupáján.

A hazai sportági szövetség szombati tájékoztatása szerint a rangsorolóban a még ifjúsági korosztályú versenyző 1328 kört ért el, ezzel 41 körrel múlta felül az eddigi rekordot, amelyet eleddig Nagy Béla tartott 1287 körrel 1983 óta. (MTI)
Banda Árpád kiváló teljesítménye a Ljubljanai Európa Kupán sajnos csak az ezüstéremhez volt elegendő.

Íjászat és vívás hagyományosan magyar sportok. Utánpótlás nélkül azonban nem megy. Csoda, hogy ezüstre is futja, ha fiaink ma már íjat is csak filmeken látnak…

Itt az idő végre bevinni íjászatot és vívást a magyar közoktatásba. Választható jelleggel persze! A „kötelező” mindig megkeseredik… Arany János már a Toldin is kesergett: Meghalt a Toldi! – mondotta, mikor kötelezővé tették…
Maradjon hát meg az íjászat és vívás – magyar küzdőművészetünk két eleme – a változatosság gyönyörűségének

Ünnepeljük együtt Banda Árpád íjász-sikerét még szebb magyar jövendőnk bearanyozása reményében!

Sz L.

The post Új magyar íjászcsúcs! appeared first on Szögedöm.hu.