FEKETE KLÁRA – DÉLMAGYARORSZÁG NAPILAP

Gyakran állok Tisza Lajos szobránál a Széchenyi téren, beszélgetek az „elegáns gróffal”. Azt kérdezem tőle: te vajon látod-e, mi van ebben a városban? – meséli Bátyai Gitta helytörténész, Bátyai Jenő vegyészmérnök, technikatörténész özvegye. – Nagyon nehezen viselem, hogy ami valamikor jól működött, most már évek óta romhalmaz. Ilyen az újszegedi liget, a Partfürdő, a Kass, a Royal, a Hági, a Virág – ezek jelentették számunkra a fiatalságot. Őseink 130 évvel ezelőtt megépítették a tereket, épületeket, nekünk már csak rendben kéne tartani őket. Ahogy munkám során forgatom a 80–100 évvel ezelőtti Délmagyarországot, naplókat, és a múzeumban a korabeli fotók is a kezembe kerülnek, azt látni, nyári napokon hemzsegtek az emberek a Tisza-parton. Ma az ember ha végigmegy az újszegedi töltésen, ijesztő kép tárul elé a lepusztult Tisza Gyöngyével.

A helytörténész elismeréssel beszél Szeged Europa Nostra-díjas belvárosáról, a megújult Kárász utcáról, a Klauzál és Dugonics térről. De látja a koszos újságpapírral teleragasztott kirakatokat is, nemcsak a város szívében, hanem a Tisza Lajos körúton is, és közben megjelennek előtte a korabeli fotók az elegáns portálokkal. – Tisza Lajos az 1800-as évek végén a romokból építette fel a palotás Szegedet, nekünk tényleg nem kellene már mást csinálni, mint a gondját viselni.

Bátyai Gitta férje hatására kezdett helytörténettel foglalkozni. Megözvegyülése után kötetei jelentek meg a városról.
Fotó: Karnok Csaba

Gitta a férje hatására kezdett helytörténettel foglalkozni, Jenő 20 évvel ezelőtti halála után önálló kötetei jelentek meg Szegedről, 2003-ban Szegedért emlékérmet kapott, nemrégiben életművéért Tömörkény-díjjal jutalmazta volt munkahelye, a Móra Ferenc Múzeum.

Bátyai Gitta 1965 és 2008 között preparátor, „bogarász” volt a múzeumban. Terepre járt a munkatársaival, sörcsapdákat rakott ki a rovaroknak, aztán kipreparálta és gyűjteménybe rendezte őket. – Első önálló cikkem is a híres szegedi preparátorról, Haering Ede munkásságáról és a műhelyéről szólt. Akkor még szűz témának számított az 1900-as évek híres vadászélete, vadgazdálkodása, amihez a Somogyi-könyvárban találtam rengeteg anyagot, hiszen a korabeli sajtó ezzel sokat foglalkozott.

Hogy lett a hobbiból hivatás? – Jenőnek már a 60-as évektől jelentek meg technikatörténeti cikkei, és mivel elfoglalt ember volt, vezető beosztásban dolgozott, gyakran arra kért: ugorj már föl a könyvtárba, nézd meg ezt és ezt a cikket. Akkoriban ugyanis a múzeum és a Somogyi-könyvtár még egy „házon” osztozott. Egyszer csak azt vettem észre, beleszerettem a kutatásba, majd mint a lavina, úgy jöttek az újabbnál újabb témák: 1991-ben közös munkaként jelent meg a Szegedi malomhistória. Férjem halála után adták ki a Kass szálloda (1998) és a Liget történetét (1998), amelyeket én fejeztem be.

Önálló műve az Újszegedi mozaikok (2002), az Úszóházak a Tiszán (2003), A hídon át Újszegedre (2008), a Millenniumi Vadászati Almanach egy része. A szegedi gázgyártás 150 éves története 2013-ban készült el, kéziratban őrzi a GDF SUEZ Zrt.Most írja a Színes üvegablakokat 50-60 helyszín legszebb alkotásairól és magukról az épületekről. Publikál a Szeged című folyóiratban, az újszegedi, valamint a móravárosi újságban: ő Újszegeden, lánya, Bátyai Edina volt fesztiváligazgató Móravárosban él, innen a szoros kötődés a városrészek között.

Ennek kapcsán szólt hozzá a FB-on a Somorjai Feri:

Kedves Márta! Bátyai Gitta az én nővérem, eredeti neve Somorjai Margit. Mi olyan családban szocializálódtunk, ahol szüleink és ismeretségi körük tisztelték a múltat, legjobb tudásuk szerint teljesítették kötelességüket és esztétikai élményként értékelték környezetüket. Tekintettel a hagyományátörökítő magyar arisztokrácia 1950-es évektől megkezdett likvidálására, az 1989-óta folyó liberalizációra, a nemzeti vagyon szétlopása által elszegényített magyar lakosság nyomorúságára, a kiskereskedelem tönkretételére ma elhanyagolt közterületek, bezárt üzletek, üres kirakatok, lerongyolódott kéregetők fogadják a városunkba látogatókat, ami miatt egyre ritkábban jelenek meg a Kárász utcán. Csak az a szomorú, hogy még a tősgyökeres szegediek jelentős részének sem tűnik fel ez a lepusztulási folyamat.

Ezt olvasva, a témát áttettem a FB körben a Régi Szeged olvasói körbe emígy:

2014. aug. 25.

A Szeged érték-kutatásról, múltfeltárásról, értékőrzésről szóló megkezdett polémiát itt lenne jobb folytatni -gondolom.

„az a szomorú, hogy még a tősgyökeres szegediek jelentős részének sem tűnik fel ez a lepusztulási folyamat.”: ehhez kapcsolódva jelzem, hogy magam évek óta járom az egész várost kerékpárral, kamerával, térképpel a kezemben, s önszorgalomból vezetem a város ún. problématérképét digitálisan, rögzítve az elhanyagolt , üresen álló épületekről, telkekről városképi borzalmakat, s ez alulnézeti fotótáramban is be van tematizálva. Amikor evvel elő akartam jönni, akkor néhány ismerősöm azt mondta: miért veszed észre ezeket a negatív dolgokat, nem kell odanézni, depissé tesz ez a látásmód, s ezt még rajzosan, képekben nyílvánosságra is akarod hozni? „följelentenéd a várost”?, ellenségeket akarsz szerezni stb. , hülye vagy, hát nincs elég gondod enélkül is? szóval hirtelenjében ennyit a fölvetett témáról. Inkább útikönyv-térképet készítettem, „csak a szépet, jó megjelenítve”. A többi téma maradt korunk asztalfiókjában, azaz merevlemezen. Egyébként a kialakult szomorú összkép több, mint a város vezetés gondja, ebben benne van minden országos jelenség, igénytelenség, s egyébként is a problémás ingatlanok jó része nem is városi tulajdon, csak itt vannak a mi optikai életterünkben, ez a téma már továbbvezetne egy kutatási irányba, de valóban kinek, minek készíteni ilyent??.

Ja és amúgy ha nem is voltam anno a Korzó lovagja, de tinédzser éveimben a kígyó patika fölött lakva, ablakunk alatt korzózott akkor le-s föl mindenki, aki akkor számított, s minden eseménynek szem- és fültanúja lehettem.

Erre érkezett reagálás a S. F.-től:

Kedves Zoli!
Köszönöm a gondolataidat. Nem látni, nem hallani, nem beszélni – így él az átlag szegedi. A Miért szeretem Szegedet sorozatot részben arra szeretném felhasználni, hogy a szépérzékű polgárok fogjanak össze a városkép megújítása érdekében, aminek jelentős része nem pénzkérdés.
Kellemes estét kívánok!
Üdv: Feri

Kata Rácz sajnos így van,és ez nem csak szeretett városomra igaz!engem felháborit ami az országban folyik.nekem feltünik, és ha Szegeden vagyok sétálok a belvárosban a páromnak mindig elmesélem milyen üzletek voltak.és most?

Ádám Kanyó Lehet,hogy most nem sokat mászkálsz a Kárász utcán,de valamikor a Korzó lovagjának számítottál. Azok a régi szép idők! (ez a S. F.- nek címzett beszólás volt)

Ferenc Somorjai Kedves Ádám!
Minden megrohadt. Akármerre nézünk sikkasztás, lopás, rablás, szegénység, bunkóság, nem látom az alagút végét.
Üdv: Feri

Még egy hozzászóló:

Dehogy nem! De talán meg kellene kérdezni a rendszerváltás utáni polgármestereket, hogy mit, miért, és hogyan privatizáltak. Mert minden adóparadicsomot élvező vállalkozó készen kapta a piacot!!! Itt kellene kezdeni. És nem elfogadni az arcpirító magyarázkodásukat, hogy „azt is tanulni kellett”. No comment. Aztán valamit csak lehetne tenni a belvárosban lévő gödör, a bezárt Hági, Hungária érdekében, hogy más rentábilis üzemeket ne is említsünk. Hosszú.

Erdélyi Endre:  botka „MŰVEK „..ennyi

F. Z.

És ezt az eldugott éjszakai rögtönzött kommentelést a bejegyzésem nyomán bezzeg nemhogy csak olvasta Szondi Ildi, hanem még meg is osztotta (2014 aug. 25.-én este), az hatalmas ismerősi körében, mindenki lássa, milyen szemléletű emberek vannak az „ Ő választókörzetében” én ugyanis oda tartozom lakcím alapján.

(Valszeg nem fog az Ildikó sem az én, sem a S. F. érdekében a város vezetésénél most kilincselni, hogy adjunk ezeknek feladatot…. talán akkor csöndben lennének….)

Forrás: Délmagyar

The post Mit szólna Tisza Lajos Szegedhez? appeared first on Szögedöm.hu.

Kass, a kísértetház ( Kép : Dr Sz.L.)

Gyermekkoromban menekülésszerűen kellett távoznunk. Kint játszottam a Stefánián, emlékszem, épp az egyik padon ültem, amikor jött a portás, és közölte: a gyerekek délután kettőkor indulnak anyukával a nagyszülőkhöz Budapestre – idézte fel egy interjújában a múltat Kass János grafikusművész a nagyapa által alapított szálloda elvesztéséről. Amit mozdítani lehetett, képeket, szőnyegeket, csillárokat felrakodták a nagy muraközi lovak vontatta nehéz társzekerekre. A család egyik része három bérházat adott el Pesten, hogy a nagy hírű Kass Szállóra felvett jelzálogkölcsönt ki tudják fizetni. Hiába. 1933 ősze volt, az ország éppen kezdett kilábalni a sokakat elszegényítő világgazdasági válságból. Több sikertelen árverés után, egy esztendő elteltével – a Kass család nem adta nevét az új hotelhez – megnyílhatott a Kassról Hungáriára átkeresztelt szálloda. Sokan ma is így ismerik Szegeden.

Messziről akár működő intézménynek is tűnhetne, olvasom az egyik helyi újságban. Hasonló emlékeim vannak nekem is a távolról szép benyomást keltő sárga vakolatról; öt éve felejthető színházi előadást láttam a szinte tökéletesen kibelezett egykori kávéház nagytermében. A falak belül ma is vigasztalanul kopárak, a mennyezet a nemrég beépített vasbetonig lecsupaszítva. Hatalmas a por, alig tűnik ki belőle az a két gipsz vagy kő oszlopfő, amelyet valaki itt felejtett néhány ócska összecsukható műanyag szék társaságában. Doh- és penészszag árad az alagsori ablakokból az utcára; az ablakokat, a bejárati ajtókat préselt forgácslapokkal takarták el vagy bedeszkázták. A vakolat mállik, ami a vizesedés jele; nem csoda: az esővíz elvezetésére szolgáló csatorna hiányos. Minimális összegből s persze némi jóakarattal kijavítható lenne.

A nagyteremben hajdan Szegeden gyártott, posztóval borított márvány – és nem fa! – biliárdasztalok álltak. Vasárnaponként katona- és cigányzene szólt a ma már töredezett lapokból álló teraszon, a hatvanas évek végéig ötórai tea várta a közönséget. Szeged egykor a „dizőzök paradicsoma” volt: Hajós Klári sanzonénekes köré népes törzsközönség gyűlt; ebben a férfikaréjban énekelte andalító dalait a művésznő, miközben hátul, a bezárásig bárként működő „kis Hungáriában” hajnalig szórakozhattak a vendégek. A hamar országos hírnevet szerző s azt évtizedeken át őrző szállóban nemcsak kávéház, étterem, büfé, bridzsszalon és lokál, hanem két hangversenyterem is volt.

A szállót 1898-ban építtette a pályafutását szakácsmesterként kezdő Kass János az üresen álló mészégető gödrök és a régi Tombácz-féle fatelep helyén. Ekkor rendezte a város a környékbeli pocsolyás, nádassal borított területet, a Várkertet, későbbi nevén a Stefániát. Ma is gyönyörű, jórészt szecessziós stílusú bérházakat emeltek a középen valóban ékszerként ragyogó Kass köré.

A többször átalakuló-bővülő szállót hamar megkedvelte a helyi intelligencia és az előkelő közönség, de járt itt Ady Endre, Juhász Gyula, Bródy Sándor, Bartók Béla, sőt az 1919-es megszálláskor és a fehér ellenforradalom idején Franchet d’Esperay francia tábornok, Horthy Miklós, Károlyi Gyula, Gömbös Gyula és Teleki Pál is. Az alapító Kass János halála után fia, az ifjabb János öt esztendeig tudta működtetni a nagy hírű intézményt. A világgazdasági válság miatt elfogytak a vendégek, végül el kellett küldeni mind a száz alkalmazottat, s hamarosan az épületet és az ingóságok nagy részét is elárverezték. Híre ment akkoriban, hogy mindez nem történt véletlenül, hiszen állítólag épp akkorra lett meg a fedezetül szolgáló pénz, mire dobra verték az ingatlant. (Az alapító unokája, a legifjabb Kass János visszaemlékezése szerint „bizonyos körök meg akarták kaparintani” a szállót. A család Pestre költözött, Kass János pedig a margitszigeti vendéglátásban kamatoztatta szakmai tudását.)

Tény, hogy a második, sikeres árverésen a kiürített palotát a Szeged–Csongrádi Takarékpénztár érdekeltségébe tartozó Ingatlanforgalmi Rt. vette meg. A szálloda másodvirágzása ekkor kezdődött, s tartott az 1949-es államosítás után is néhány hullámvölgyet nem számítva egészen a hatvanas évekig. Még ezekben az időkben is olyan Budapestről érkező, népszerű művészek szórakoztatták a helyi közönséget, mint Záray Márta és Vámosi János, Németh Marika vagy éppen Kabos László.

A baj váratlanul érkezett: Balikó Béla egykori igazgató visszaemlékezése szerint – a Bátyai Gitta és Bátyai Jenő által jegyzett szállodatörténeti kötetben (A Kass. Múzeumi Tudományért Alapítvány, 1998) bukkantam rá – 1965-től az épület állaga folyamatosan, egyre gyorsuló ütemben romlott. Legelőbb a kupolával és a födémszerkezettel adódtak statikai gondok, a helyreállítás negyvenmillió forintba került volna, ám az akkor horribilisnek számító összeget a tulajdonos állami vállalat nem tudta kifizetni. Pótmegoldásként az emeleti mennyezetet aládúcolták, ennek ellenére 1976 októberében az egyik terem árkádos része több helyen beszakadt. December 13-án bezárták az életveszélyes szállodát, majd a szilveszter múltával a bárt. Közben néhány sarokkal arrébb felépült a vasbeton szerkezetű, ma is működő új Hungária; a régit közben kis híján lebontották.

A kísértetházzá vált régi Kass 1982-ben műemléki védettséget kapott, ám – ahogy ez nálunk sajnos nem ritka – hosszú ideig az alkalmi állagmegóváson túl semmi sem történt az épület megmentése érdekében. Aztán pályázatot hirdettek, s egy rendszerváltozás előtt közvetlenül megalakított részvénytársaság belevágott a felújítás munkájába: kicserélték a tetőt, részben a belső tereket is átszabták, renoválták a homlokzatot. A helyi és megyei építőipari vállalatok és a tanács által gründolt cégnek nem volt viszont pénze a folytatásra, így a közönség előtt nagy garral beharangozott, korszerű hotelből, amelynek 1991 októberében kellett volna megnyílnia, végül nem lett semmi.

Az ismét enyészetnek induló, hajdan előkelő szállót 1994-ben a Quaestor csoport vásárolta meg, s azóta ő gyürkőzik a „cég gyöngyszemének” nevezett belvárosi palota felújítási nehézségeivel. Sokra a jelek szerint nem jutott. Tarsoly Csaba elnök-vezérigazgató az ezredfordulón adott nyilatkozatában a sztráda hiányával és a délszláv háborúval indokolta, miért nem tettek többet a patinás épület megmentéséért.

Aztán úgy tűnt, megtörténik a csoda: véget ért a háború, beléptünk az EU-ba, és megépült az M5-ös autópálya. A Quaestornál úgy érezték, eljött az ideje a szállóalapításnak is. A felújításról már 2004-ben felröppentek kósza hírek; négy évvel később a cég képviselői örömmel tárták a nyilvánosság elé a nagyra törő terveket: 2009-ben kezdődik a rekonstrukció, mondták, 2010-ben pedig végre megnyitja kapuit az új, négycsillagos wellnesshotel.

A pusztuló Kass egy betört ablaka

Szomorúan veri az eső a szegedi utcakövet a málló vakolat körül2014 januárjában. A régi Kass kibelezett palotájában a hátsó fronton, a betört ablakok előtti fedett részen hajléktalanok vertek tanyát. Igaz: közbejött egy újabb világgazdasági válság, amelynek egyik elődje a harmincas években tönkretette a szállodát. A Quaestor honlapján a tervezett átadás időpontja után körülbelül egy esztendővel megjelent a bejegyzés, hogy a cég el kívánja adni nemcsak a Kasst, de a hozzá kapcsolódó ingatlanfejlesztési projektet is. A legújabb, 2013 júliusában kelt hír szerint viszont társbefektetőt keresnek, nem tettek le arról, hogy a cég „gyöngyszeméből” ismét szálloda legyen. Amíg keresnek és terveznek, sajnos tovább pusztul a város egykori társasági életének központja.

Kukázás a Kassnál

Nem árt tudni, hogy Szeged – ez persze már nem a Quaestor felelőssége – sokszor bizony hanyagul bánik múltja értékes emlékeivel. A körútra a közelmúltban oda nem illő ormótlan, legfeljebb a város szélén elfogadható külsejű áruházat húztak, születésének százéves évfordulóján, 2004-ben pedig ledózerolták a híres néprajztudós, a „legszögedibb szögedi”, Bálint Sándor egykori házát. Egyelőre úgy tűnik, hiába hangzott el az a javaslat is Szabó László városvédőtől, hogy Szeged belvárosa kérje felvételét a világörökségi listára. Könnyen lehet persze, hogy a Kass még a javaslat napirendre tűzése előtt összeomlik.

Pethő Tibor

2014. Január 25.

Forrás : Magyar Nemzet / Magazin

The post Kísértetház appeared first on Szögedöm.hu.

Bátyai Gitta a múzeum nyugdíjas munkatársa, aki aktív korában preparátorként dolgozott. 1965-től 2008-i volt a múzeum munkatársa. Nyugdíjba vonulása óta helytörténeti kutatásokat végez, ennek a munkának az elismeréseként kapta a díjat – mondta el az ünnepségen Fogas Ottó múzeumigazgató.
Fári Irén történész-muzeológus 1976-ban került az intézményhez. Az utóbbi években két várostörténeti kiadvány is kapcsolható a nevéhez: az egyik a Szeged  Anno fotóalbum gondozása, a másik pedig a belvárosról készített fényképkötet.
Az író, újságíró, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató Tömörkény Istvánról (1866-1917) elnevezett díjat 1994-ben ítélték oda először, az elismerést – amelyet minden év decemberében, Tömörkény István születésnapjára emlékezve adnak át – Trogmayer Ottó akkori múzeumigazgató alapította.

The post Ketten kaptak idén Tömörkény-díjat appeared first on Szögedöm.hu.