Életműve, öröksége igencsak vegyes. Saját szavával „kotyvalék” (bár ezt ő éppen más mai építészekre használta).

Hitvallása így ragyog:

“A puszta építés olyan, mint a flaszter beszéde. Az építészet mint a szép és értelmes szó. … Az építőművészet pedig? Mint a költészet! … Az építőművészet a boldogságos ráadás. A kegyelem ritka konstellációja.”

Szép szavak! De lássuk a tetteket!

A szegedi belváros, a Palánk történelmi és irodalmi emlékhelyei, a Mikszáth, Tömörkény, Gárdonyi és Juhász Gyula látogatta ódon utcák magyar házai helyén ma koszlott szocreál szörnyek állanak…

Tény, hogy Borvendég Béla tervezte az utolsó Palánk-beli Vedres-ház, a Halászcsárda épületének a helyére azt a ma is álló otrombaságot, mely – Mocsár Gábor szóleleménye nyomán – “Égő Arany” néven ismeretes. A bolseviki gondolat – a múltat végképp eltörölni – bizony a hatvanas években megsemmisítette a Város öreg magját. A kor építészei pedig gerinctelenül ki is szolgálták ezt!

Ki takar(ít)ja el a Dóm tornyait?

Minden szögedi öreg emlékében ott él még a “Halászcsárda”. Az eredeti. Vedres István klasszikus oromzatával.

A Hal tér halászcsárdája azonban elpusztíttatott. Így “került” át utóbb a tér tiszai sarkára, a rektorok lakta bérpalota aljába, ahol korábban sohasem volt ilyes intézmény. (Bérpalotába csárda nem illik. Tudták ezt még a szebb időket látott öregek.) E fenti kép bal végében az apró öreg házak fölé magasodva látszik az “új halászcsárda” épülete is, mely akkoriban Szent-Györgyi Albert, rektor lakhelye volt.

A kommunizmus nem szívesen látja (másban) hívő korok katedrálisait. és különösen nem azok magasba szökő tornyait. Szétverni a Dómot túl nagy fölháborodást okozott volna, maradt hát egy gyávább megoldás: Ha nem lehet eltakarítani, el kell hát takarni a Dóm tornyait!

Ilyen volt amíg látszott a Dóm a térről, a híd lábáról a történelmi Városmaggal, a Palánk szerénységében szép és kedves házaival. Balról a még Vedres István tervezte halászcsárda-épület, a sarokház mögött pedig még látszik Szeged akkor legöregebb lakóépülete a török pasa háza…

Borvendég Béla visszaemlékezése szerint a párt 15 emelet magas toronyházat rendelt.

Az „Égő Arany”-ház 15 emeletes változata

Ő azonban ezt visszautasítva legfeljebb 10 (11) emeleteset volt hajlandó tervezni. A hősies városvédelmet továbbdomborítandó semmiképpen sem vasbetonból, csakis alföldi, téglás hangulatban. – Ki látott már bepucolatlan (vakolatlan) téglaházat addig a belvárosban?

Borvendég Béla építész a tervezőasztalnál. (Fénykép: Somogyi Károlyné)

Íme az eredmény:

Az első díjas pályázati terv alapján az utca beépítése az egykori Török-házat mintegy kiemelve, a megtartandó 16. sz. épülettől házanként visszalépcsőzve épült volna be. Az egyeztetések során azonban a lépcsőzést meg kellett szüntetni, mert a “párt bölcsei” szerint azt béke időben ugyan nyilvános WC lehet (?!), háborúban azonban leshelynek is használhatnák… – Igen, hát így gondolkodtak ők!
Nem Lázár Györgyök! Nem Pálfy Ferencek! Nem Somogyi Szilveszterek!

Fölvonulási területként végül eldózerolták a szögedi pasa addig túlélő lakóházát, a „Török-ház”-at is. Így a mai legöregebb lakóépülete Szegednek már csak a pasáéval (hajdan) szemben álló Hárem háza (lett).

Ha városvesztő építészeinkről ez el nem is mondható, de a pasa bizony bölcs volt!
Feleségei háza szemben állt az övével! – Az utca túloldalán…

A városvesztő otrombításokhoz további ajánlott olvasmány: VÁROSKÉP, ÉPÍTÉSZET

Egy ellentmondásos életút derekán túl Borvendég Béla Szeged valódi értékei felé fordult írásaiban és megszólalásaiban egyaránt. Sajnos bölcsessége beértére megcsöndesült, és el is költözött a Városból. Egyenesen a bűnös városba, Budapestre távozott.
Menekült-e a saját rémeitől, emlékeitől, vagy inkább a – módszer- és gengszterváltás talaján fölburjánzó – tervtelen barbarizmustól? Vagy éppen a toronyaljasok bűnszövetkezeti polipjától? Ezt nehéz ma megítélni. Ő pedig már nem nyilatkozik. Annyi azonban bizonyos, hogy része volt a történelmi Szeged belvárosának, a Palánknak elpusztításában. A Dóm eltakarását is vállalta a városvesztő párt szolgálatában.

Élete alkonyán terrorpárt jogutódja és annak ifjú, gyökértelen mutyimesterei ellen fordult ugyan, de korábbi rombolását ez sajnos nem mentheti.

Ajánlott olvasmány még: Borvendég Béla és a Heavy stex

Szeged Városa többet érdemel!

Szeged belvárosa – (még így is) világörökség! < Katt ide!

Szöbb Szögedi Jövendőt!
kíván

Dr Szabó László
Szögedi Védegylet
Szegedi Városvédő Egyesület
alapító-elnök

The post Ki takar(ít)ja el a Dóm tornyait? appeared first on Szögedöm.hu.

„A puszta építés olyan, mint a flaszter beszéde. Az építészet mint a szép és értelmes szó. … Az építőművészet pedig? Mint a költészet! … Az építőművészet a boldogságos ráadás. A kegyelem ritka konstellációja.”

Szép szavak! De lássuk a tetteket!

A szegedi belváros, a Palánk történelmi és irodalmi emlékhelyei, a Mikszáth, Tömörkény, Gárdonyi és Juhász Gyula látogatta ódon utcák magyar házai helyén ma ezek állanak:

Sellő ház, Szeged, 1961

Égő Arany ház, Szeged, 1973

Egy elllentmondásos életút derekán túl Borvendég Béla Szeged valódi értékei felé fordult írásaiban és megszólalásaiban egyaránt. Sajnos bölcsessége beértére megcsöndesült és el is költözött a Városból. Egyenesen a bűnös városba, Budapestre távozott.
Menekült-e a saját rémeitől, emlékeitől, vagy inkább a – módszer- és gengszterváltás talaján fölburjánzó – tervtelen barbarizmustól? Vagy éppen a toronyaljasok bűnszövetkezeti polipjától? Ezt nehéz ma megítélni. Ő pedig már nem nyilatkozik. Annyi azonban bizonyos, hogy része volt a történelmi Szeged belvárosának, a Palánknak elpusztításában.

Tény, hogy ő tervezte az utolsó Palánk-beli Vedres-ház, a Halászcsárda épületének a helyére azt a ma is álló otrombaságot, mely – Mocsár Gábor szóleleménye nyomán – „Égő Arany” néven ismeretes. A bolseviki gondolat – a múltat végképp eltörölni – bizony a hatvanas években megsemmisítette a Város öreg magját. A kor építészei pedig gerinctelenül ki is szolgálták ezt!

Ki takar(ít)ja el a Dóm tornyait?

Minden szögedi öreg emlékében ott él még a „Halászcsárda”. Az eredeti.

A Hal tér halászcsárdája azonban elpusztíttatott. Így „került” át utóbb a tér tiszai sarkára, a rektorok lakta bérpalota aljába, ahol korábban sohasem volt ilyes intézmény. (Bérpalotába csárda nem illik. Tudták ezt még a szebb időket látott öregek.) E fenti kép bal végében az apró öreg házak fölé magasodva látszik az „új halászcsárda” épülete is, mely akkoriban Szent-Györgyi Albert lakhelye volt.

A kommunizmus nem szívesen látja (másban) hívő korok katedrálisait. és különösen nem azok magasba szökő tornyait. Szétverni a Dómot túl nagy fölháborodást okozott volna, maradt hát egy gyávább megoldás: Ha nem lehet eltakarítani, el kell hát takarni a Dóm tornyait!

Ilyen volt amíg látszott a Dóm a térről, a híd lábáról a történelmi Városmaggal, a Palánk szerénységében szép és kedves házaival. Balról a még Vedres István tervezte halászcsárda-épület, a sarokház mögött pedig még látszik Szeged akkor legöregebb lakóépülete a török pasa háza…

Borvendég Béla visszaemlékezése szerint a párt 15 emelet magas toronyházat rendelt.

Az „Égő Arany”-ház 15 emeletes változata

Ő azonban ezt visszautasítva legfeljebb 10 (11) emeleteset volt hajlandó tervezni. A hősies városvédelmet továbbdomborítandó semmiképpen sem vasbetonból, csakis alföldi, téglás hangulatban.

Borvendég Béla építész a tervezőasztalnál. (Fénykép: Somogyi Károlyné)

Íme az eredmény:

Az első díjas pályázati terv alapján az utca beépítése az egykori Török-házat mintegy kiemelve, a megtartandó 16. sz. épülettől házanként visszalépcsőzve épült volna be. Az egyeztetések során azonban a lépcsőzést meg kellett szüntetni, mert a „párt bölcsei” szerint azt béke időben ugyan nyilvános WC lehet, háborúban azonban leshelynek is használhatnák… – Igen, hát így gondolkodtak ők!
Fölvonulási területként végül eldózerolták a szögedi pasa addig túlélő lakóházát, a Török-házat is. Így a mai legöregebb lakóépülete Szegednek a pasáéval (hajdan) szemben álló Hárem háza (lett).

Ha városvesztő építészeinkről ez el nem is mondható, de a pasa bizony bölcs volt!

A városvesztő otrombításokhoz ajánlott olvasmány: VÁROSKÉP, ÉPÍTÉSZET

Borvendég Bélának azonban van, volt egy másik, bölcsebb arca is!

epiteszforum.hu

Szembefordulva egykori vörös gazdáival, illetve azok korcs utódaival a Város maradék értékeinek a védelmére kelt!

Újszeged és építészeti örökségének, a Kendergyár gyönyörű és többre érdemes csarnokainak védelmében keményen kiállt:

„Nem csak Újszeged, de az egész város csúszik még hátrább a városvezetés minden sumákságra nyitott bátorsága miatt. Ugyanis a város egyik – talán legnagyobb és megújíthatatlan – erőforrása a saját területe, tehát a vezetés színvonalának buherálhatatlan mérlege, hogy ezzel miként gazdálkodik?„

A Város jelenlegi hűtlen kezelőit egészen nyíltan ostorozta. Ígyhát agyonhallgatták! Őt is.

„Hogy is van ez? A polgármesteri hivatal tehát nem csak fittyet hány a Tervtanács körültekintően megalapozott véleményére, de … Szegeden nem csak a tervek titkosak, hanem a megbízott kivitelező cég által megbízott tervezők neve is az. A plánumokat tehát csak a polgármesteri hivatal vezetői láthatták. (Mintha még mindig a Varsói Egyezmény tagjaiként és annak utasítására terveznének itt egy „balsaja, agromnaja csokoládé gyárat”.) Hozzáértőt, építészt a bemutató közelébe sem engedtek tehát.„

Ajánlott olvasmány Borvendég Béla teljes írása: Heavy stex <Katt ide!

De ajánlott bővebben is: Dél-Újszeged „fejlesztési terve”

A Kendergyár egyik utolsó csarnoka zivatarban. Még az ég is siratta, mikor őket utoljára láttam… Az idő zivatarában velük áztam…

Városunk balvezetése pedig „Tudós város”, meg „Biopolisz” jeligére földigromboltatta Újszeged legnagyobb építészeti örökség-együttesét is egy külföldi befektető kénye-kedvéért, aki a tervek szerint 2007-ben nyitja meg áruházát! Ezért igazán érdemes volt! Nekik biztosan megérte. Mi másra is utalhatna a Heavy stex ?

Nem számított a városvédő egyesület, a Szögedi Védegylet tiltakozása, de még a Kossuth-díjas építészé sem.

Szétvertek mindent. Ma csak a gaz nő a területen…

Városunk gyásza, hogy éppen bölcsességére csöndesedett meg Városunk szülötte, Borvendég Béla . Öregségére elfordult szülővárosától a bűnös városban. Csak építészlapokban írogatott már. Talán a sikertelenség, talán a számára szokatlan kudarc is csöndesítette meg…

Talán legutolsó írása olvasható itt: Közeledő távolodások < Katt ide!

A módszeres elhallgattatás, csúsztatás, a toronyaljasok és kókány szocimboráik mindent elsöprő gőgje a városvédő egyesületnek nem újdonság. Mi azonban nem adtuk és nem is adjuk föl. Hiszen…

Szeged Városa többet érdemel!

Szeged belvárosa – világörökség! < Katt ide!

Szöbb Szögedi Jövendőt!
kíván

Dr Szabó László
Szögedi Védegylet
alapító-elnök

The post Borvendég Béla és a Heavy stex appeared first on Szögedöm.hu.

Borvendég Béla építész 2014. február 1-én, életének 83. évében elhunyt. A Kossuth- és Ybl-díjas építész, a Magyar Építőművészek Szövetsége örökös tiszteletbeli elnöke – nekünk csak Borbeni – volt…

81. születésnapja alkalmából köszöntöttük őt az alábbi rövid interjú nyilvános bemutatásával 2012-ben a Katona József Színházban, a Média Építészeti Díja rendezvényünkön. Bár ide, a Katonába nem jött el, volt szerencsénk vele egy jót beszélgetni az otthonában. Borbeni rendszeres szerzőnk volt, ma 62 cikk van tőle és róla az archívumunkban. 2013. októberében tettük közzé: s ebben is – ahogyan szinte valamennyi írásában megkerülhetetlen volt számára a kérdés – az építészek (s ezen keresztül az építészet) helyzetével foglalkozott. Nyugodj békében kedves Béni!

Pásztor Erika Katalina

(Építészfórum)

The post Elhúnyt Borvendég Béla (1931-2014) appeared first on Szögedöm.hu.

Minden futballpályának van középpontja. Innen indítja a játékot a bíró akár többször is, ha szükséges. Kezdőrúgás. Zárórúgás azonban nem létezik. Az egyik fél nyert, a másik veszített, vagy döntetlen lett az eredmény. Ha a fölvett filmet visszafele játsszák le, ez a helyzet akkor sem változik, sőt még bizarabbá válik.

Nem változik akkor sem, ha közben lebontják a stadiont és helyén már csak gyomok tenyésznek. Bizonyos dolgok ugyanis látszólag ugyan közelednek egymáshoz, miközben a valóságban, lényegüket tekintve egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Mint például a mindinkább individualizálódó modern építészet, és a kormányát vesztett képzőművészet.

1

Azok közé tartozom, akik egyrészt abban hisznek, hogy a mi időnkben, azaz az emberiség valós idejében létező világ gyakorlatilag nem csupán nagy valószínűséggel képzelhető el, de léte akár bizonyítható is, ámbár tény, hogy a fény terjedéséhez is időre van szükség. Ez az idő már a mi Naprendszerünkön belül is tekintélyes. Amikor azonban az asztrofizikusok nem látszó galaxisok létezési rendjéről, anyagainak milyenségéről, fizikai állapotáról vitatkoznak, ezt csak azért tehetik meg, mert egyrészt a matematika szabályait tértől és időtől független létezőként fogadjuk el, továbbá mert tudomásul vesszük az anyag- és energia-megmaradás elvét, valamint azt a paradox tényt is, hogy például a fény, vagy az elektromosság rezgésként vagy energia folyamként is egyaránt értelmezhető .Tényként fogadom el azt is, hogy bolygónk, de a galaxisunk is létrejötte óta állandóan változik, aminek számtalan oka van, de ez a tulajdonsága szükségszerűen magával hozza az idő létezésének, sőt mérhetőségének tudomásul vételét is. Viszont ha ez így igaz, el kell fogadnom azt is, hogy ha ennek kezdete van, akkor vége is kell legyen. Hogy kezdete van, arra az embernek létezése hajnalán azonnal rá kellett jönnie, hogy vége is van, nyilván arra is, de hogy az utóbbi hogyan, hol és miként valósul meg, nyilván homályban maradt. Mint az is, hogy mi és miként létezik – ha létezik – odaát, vagy hogy az egész csak álom. Ám ha tényleg csak álom az csupán, miféle képzetek andalítják, vagy éppen gyötrik a szunnyadót – kérdi a reményt vesztett dán királyfi?

Az ember az a lény, melyiknek tudata és szabad akarata van, kezdetben tehát az ember és környezete egy univerzális rendszer tagjaként létezett, de mégis az előbbi nem csak azt, akkor és annyit vett el belőle, amire és amennyire szüksége volt, hanem az gyakran ennél többet is. Pontosabban ez a lehetőség ösztönözte, sarkallta alkalmasint netán ki is kényszerítette azt a mód, eszköz-, és tudástárat, mely hozzásegítette ahhoz, hogy könnyebben és több terméket tudjon kihozni belőle. Tehát választania, válogatnia, mérlegelnie kellett, amiért is lépésről lépésre el kellett sajátítania az érték, illetve a cserérték fogalmának gyakorlatát is. Mindez azonban közösséget, az pedig előbb legalább valamilyen metakommunikációt, majd verbális, végül rögzíthető, lejegyezhető jel-, sőt szabályrendszer elfogadását tette szükségessé.

Anélkül, hogy végigbillentyűzném az emberiség egész civilizációjának történetét, elégedjünk meg azzal, hogy párhuzamos történetként skálázhatjuk végig kulturális történelmünk teljes klaviatúráját is, úgy mint a környezet humanizálásának folyamatát. Ami a szállás-, vagy búvóhelyből otthont hozott létre. Vagyis olyasmit, ami nem csak a rideg tényekről, de vágyainkról, teljesíthetetlen szándékainkról, sőt még álmainkról is szól. Ezért van az, hogy az igazi építészetben ma – csakúgy mint mindenkor – fellelhető volt – mint ma is az – a transzcendencia, a szakralitás. Függetlenül attól, hogy mi akár alkotójának, akár közönségének aktuális világnézete. A kultúra és a kultusz egy tőről fakad ugyanis. Én tehát úgy vélem, hogy nem a munka általában az, ami az embert emberé tette, hanem a környezet tudatos és átalakítása, és ezen belül is különösen az építés. Annál inkább, mert – a gravitációt kivéve – az összes természeti erő lényegét okát és következményét viszonylag hamar meg tudta érteni.

2

Megrázó élményem volt, amikor 1963-ban életemben először láttam Párizsban. Bár már Angliában is lezajlott a Festival of Britain, és a modern építészet széltében-hosszában virágzott, s magam az eltökélt modernisták közé soroltam, mégis mást vártam a Világkultúra katedrálisától. Valami méltóságteljesebbet, pompázatosabbat – már csak azért is, mert francia földön, a Napkirály egykori palotája, a Louvre, a Notre Dame és az Eiffel-torony meghatározta erőtérben áll. Nem tér, tehát hanem hely. De nem ezért nőtt szememben azzá, hanem Henry Mooreszobra miatt.

A II. Világháború után sebtében felhúzott Világ Örökségi Központ három építész csapat munkája. Bernard Zehrfuss (USA), Marcel Breuer (Francia ország), és Pier Luigi Nervi (Olaszország). Ámde a terveket egy ötfős, szintén nemztközi hírnévnek övendő építészcsoport készítette. MelynekLucio Costa (Brazilia), Walter Gropius (USA), Le Corbusier (Franciaország), Sven Markelius (Svédország) és Ernesto Nathan Rogers (Olaszország) voltak a tagjai, de munkájukat segítette Eero Saarinen (Finnország) is.

Számomra ugyan a hatalmas épülettömeg forradalmian sodró lendülete mintegy biztatásként hatott és derűsebb jövőt ígért. Különösen az, hogy szilárdan meg is volt támasztva ama szobrok, képek és egyéb műalkotások tömegével, melyeket korábban a nagyközönség egyáltalán nem is igen láthatott, ám alkotóik most akár ingyen is felajánlottak, csakhogy szerepeljenek legalább a megnyitó protokoll kiállításán, vagy legalább a katalógusban. Ám számomra mégis Henry Moore Lepelbe burkolt fekvő nő alakja humanizálta a teret hellyé.

Persze az is igaz, hogyHenryMoore és Barbra Hepworth munkái közül már Angliában sokat láttam megcsodáltam, különösen azokat melyeknek szikár szépsége, szinte eszköztelen monumentalitása, viszonylag kis mérete ellenére mégis a humánum kihívása volta táj, a környezet időtlen természetességével szemben.

Párizsban ugyanez ütött szíven. A kultúrát szolgáló épület vitathatatlan racionalitása, és a valójában kicsiny és zárt tömegű kőszobor, ami ott akkor az őskortól elhelyezése napjáig eltelt időszakkultúrájának sűrítménye,amiben még mintha az anyaság gondolata is felsejlene.

Persze elég nyilvánvaló, hogy a nagy sietségnek igen prózai okai is voltak. A gazdasági mutatók egyértelműen azt jelezték, hogy a háborút követően igen széles tömegek számára sürgősen munkahelyetkell találni.Másrészt bizonyos iparágakban, mint példáula repülőgépgyártásban, a gyártókapacitások nagy hányada elvesztette nem csak piacát, de a hagyományosan jól fizető klientúráját is. Vagyis ezen a téren ateljes átszervezéséletbevágó fontosságúvá lépett elő. Végül, de nem utoljárarégi tapasztalat az is, hogyaz emberek nagy többsége minden hasonló méretű világégés után valamilyenradikális megújulásra vár. Olyasmire például, mint amilyet Lenin, Sztálin, Trockij és álcázott szadista elv- és bűntársaik hirdettek. Főként Nyugaton és az ottani baloldali, vagy magát liberalistának valló szalonkommunisták és a kótyagos szabadkőműves elit számára.

3

Ennél a pontnál azonban furcsa paradoxonnal kell szembenéznünk. Az ipar és ezen keresztül a gazdaság, sőt még a politika is a tömeggyártás, a tipizálás, a szabványosítás elterjesztésében kereste a kiutat, a szép helyetttehát megelégedett a tetszetőssel, a divatossal. Ha meggondoljuk, Le Corbusierkorai munkássága sem más, mint heroikus erőfeszítések sora annak érdekében, hogy az ember méretéből vezessen le egy olyan arányrendszert, amely kis korrekcióval alkalmas teljes körű fizikai, biológiai és pszichológiai kiszolgálására, vagyis minden használati tárgy tömeges előállítására. Beleértve még a lakást és környezetét is. De mégis arányos, vagyis szép.

Messzire vezetne azonban, ha itt és most belebonyolódnánk annak a gubancnak a kibogozásába is, ami végül a Nagy Túltermelési Válságba torkolt, és melynek minden bizonnyal szerepe volt a Modulor gondolat zátonyra futtatásában is. A krízis ugyanis feje tetejére fordította még a megszokott gazdasági logikát is, politikai értelemben pedig ajtót nyitott mind a nácizmus, mind a sztálinizmus előtt s ez a gesztus magával hozta a Második Világháború kitörésének nem csak lehetőségét, de valójában szinte a szükségszerűségét is. Témánkat tekintve azonban a legfontosabb, hogy a világégést követően immár globálisan új világrend alakult, melynek természetesen része az érték rend, vagyis új kulturális rend is. Azaz az építészet és a képzőművészet; és ezek egymáshoz való viszonya is. A helyzet az, hogy ami egykor ilyen vagy olyan okból összetartozott, jelenleg a magáét fújja, s éppen ezzel a forradalmian újnak hirdetett magatartással szorítják ki egymást a pályáról. Ugyanis mindkettő ma már egyértelműen a befektetővilág pénzére játszik, de sajnos annak csak tőkéje, hitele, kamatlába, stb. van, de hagyományos értelemben nem hogy kultúrája, de még arca sincsen. Mert nincsen is rá szüksége. Minden eladható. Csak tömegesen fogyasztott áruvá kell zülleszteni. Vagy koronázni?Mindenekelőtt az alkotót, és művét is. Az előbbit általában akkor, ha ő már maga vagy irodája olyan híres, és szolgáltatásai olyan drágák, hogy igénybevételükkel fel lehet vágni. Véleményem szerint talán a szecesszió korszaka volt az utolsó, amikor az építészet és a képzőművészet közösségi, avagy azt kifejező jelenségként léptek a nagyközönség elé. Ámbár már akkor is voltak művészek, akik saját világuk, magányuk kivetítette szorongásaik, sőt később már ebből lepárolt stílusuk másságát emelték a művészet piedesztáljára. Ámde mindez még együtt volt igaz mind az építészetre, mind a képzőművészetre.Lásd a katalán Gaudí, a magyar Lechner, a transzszilván Kós Károly vagy Jakab Dezső Komor Marcell mellett a Lechner Ödön által kezdeményezett nemzeti szecessziós irányzat nagy alakját,Toroczkai Wiegand Edét. De ide sorolhatjukErkel Ferencet, és mindenek előttLiszt Ferenc különösen kései műveit, aki odahagyta Mahler, és különösen Bruckner, valamint Reger és társai odakozmásodott birodalmi bombasztikus stílusát. Kodály Zoltánnál azonban már gyakran az épített környezeten túli természet veszi át önazonosságot mozgósító szerepet, melyhez azonban ama pedagógiai és kutatói küldetés tudat párosult melyet joggal tartanak a modern dal és kórus zene teljes megújítójának. (Jézus és a kufárok,Nyári este stb.). Bartókpedig általában már nemcsak a hagyományos zenei formákon, és nyelvezetén lép túl, hanem már a saját szorosan vett nemzeti –etnikai azonosság tudat határait is feszegeti (Allegro Barbaró—Zene húros és ütőhangszerekre”, Bolgár táncok stb.)

4

Nem lévén törtész és különösen jártas a társadalom-lélektanban, de még a freudizmus világában sem, nem tudom megmagyarázni, hogy a magyar szecesszió korszaka miért esik egybe az idegen etnikumoknak a történelmi Magyarország területére történő benyomulásával, a kétkezi iparos réteg és a tehetős paraszt gazdálkodók polgárosodásával, vagy az öntudatosodó ipari proletariátus politikai megjelenésével. Felthető, hogy nem véletlen. Azonban volt itt egy sajátosan magyar tényező is. Az egyik a speciális magyar-osztrákviszony. A dualizmus, meg a millennium eufóriája, és főnemesi réteg legalább egy jelentős hányadának fékezhetetlen hatalomvággyal párosult cinikus idotizmusa, amit még a Kun Bélánálsokkalta kisebb stílusú bolsevisták sem hagytak volna kihasználatlanul

Jött tehátTrianon, Horthy Miklós és néhány évig hozzácsapódva az a konzervatív ízlésvilág, amely szinte minden modern művészeti megnyilvánulás mögött a megbukott bolsevista szellemiségét vélte visszaköszönni.Gróf Klebelsberg Kunó volt az kultúrpolitikus, ki egyrészt felismerte, hogy a megcsonkított Magyarország jövője elsősorban kulturális, sport, tudományos és művészeti teljesítőképességétől függ. Már csak azért is, mert csak így lesz képes szembeszállni,mind az egyre agresszívebb nácizmussal, mind pedig az egyre szemérmetlenebb Kisantant államokkal.

De mert bár például többek között németül folyékonyan beszélt és közeli barátja volt az akkori bajor kultuszminiszter, s bár több száz elemi népiskolát és két egyetemet alapított is, továbbá Magyar Intézeteket hozott létre Európa kulturális központjaiban, még arra is futotta erejéből,hogy politikai felfogásuktól függetlenülösztöndíjjal támogasson művészeket, vagy ilyen csoportokat. Jelentős állami megbízásokkal támogatta például Aba Novák Vilmost, aki a korszak szerintem legeredetibb, és legtehetségesebb muralistája volt. Sajnos túl fiatalon vitte el a halál, de voltak és nem kevesen, akik szerint a nagy pénzpocsékló így is kelleténél tovább élt. A következő parlamenti választás eredményén ez meg is látszotton, amikor is szélsőjobboldali csoportosulásokulások a „célszürű szögény embörök” támogatói mezében foglaltak el vagy százharminc parlamentihelyet úgy is, mint a legnagyobb ellenzéki párt. Sajátos hungarikum, hogy éppen ez időben mind Rákosi, mind Szálasi ugyanabban a szögedi Csillagban ültek, ugyanazért, csak talán nem azonos cellában üdültek és nem azonos műszakban kellett melózniuk.

5

Ma, 2013 év végén ott tartunk, hogy bár a történelemnek nincsen vége, de szinte minden, aminek közelednie kellene egymáshoz, egymástól távolodik. Az építés az építészethez, az építészet az építőművészethez, az építőművészet a képzőművészethez stb. Ehelyett ezek a diszciplínák egyre gyorsabban szívják el egymás elől az éltető oxigént. Mivel napjainkban szinte már majdnem minden megvalósítható, igazi határ kizárólag a rendelkezésre álló pénz, pontosabban az adott befektetés amortizációja, annak helye és időpontja. A „szép” tehát relativizálódott, csakúgy mint ahogyan a kifinomultan a nyálat, gyomrot gyógyítva bizsergető ételből, italból ingerlő egészségre ártalmas olcsó tömeg és látvány kotyvalék. Mégis, 912-ben, amikor még a politikusok nagy része még a világbékéről papol, a züllöttségéről, és dekadenciájáról elhíresült ADY már leírta eme halhatatlan sorait:

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

KÓDA

Közel száz év telt el azóta, mióta Adyezeket a próféciákat papírra vetette. A kérdés már most az, hogy változott-e a Világ helyzete azóta. Nos a válasz IGEN is meg NEM is. Kétségtelenül igazuk van azoknak, akik szerint a földutakat már rég leaszfaltozták és akár Tibetbe is kényelmesen el lehet jutni vonattal. Sőt, aki maga szereti nyomni a pedálokat, és maga szeret kínlódni a műszaki katalógus szerint automatikusan működő ketyerékkel, vásárol magának egy olcsó verdát és hozzá egy globális üzemanyagkupont, és már mehet is.

Másrészt – különösen Latin-Amerikában – viszonylag egyszerűen választhatja élethivatásául a kánábisz termelést, amihez még a drogbárók segítségét is megkaphatja, feltéve hogy azok előzetesen már levajazták az üzletet a Világbankkal. Ennek híján ugyanis egy hirtelen drog áresés bizonnyal megrengetné az egész világpiacot New Yorktól Bangladesig, sőt azon is túl is.

Más kérdés, hogy mindeme bámulatos teljesítmények áldása vagy ellenére is a világ jobb, élhetőbb lett-e? Erre megint kettős a válaszom. Mert azt, hogy telefonomat valahol valakik lehallgatják, megszoktam még a nem működő cucilizmus idején.Hogy valakik stikában kutakodnak a PC-mben, nem érdekel, mert nem írok semmi olyat, ami a pedofilok,vagy melegek, netán kóbor oláhcigányok számára kirekesztő lehetne.

Nem lettem okosabb attól sem, hogy ma már tudom, hogy egyrészt a világot de facto mintegy robotok ellenőrzik, sőt irányítják, vagyis ha e téren zavar keletkezik, annak oka kizárólag emberi mulasztás következménye lehet, amit majd hozzáértő szakértők fognak alaposan kivizsgálni. S, ha azok is találnak majd felelősségre vonható emberi tényezőt, az szigorúan meg lesz büntetve.

De addig is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindaz, ami glóbuszunkon tönkrement, vagy netán javunkra fordult, emberi beavatkozás következménye,és ezért elvben akár visszájára is fordítható is lenne.De mindez hiú ábránd, ha meggondoljuk, hogy évente százezrek vesznek oda a világszerte a szemünk láttára tomboló polgárháborúkban, miközben a népek zászlókat lobogtatva üdvözölik ama színesbőrű harcosokat, akiktől azt remélik, hogy megvédik őket a sorstárs, és szintén francia zsoldban álló kontrák szadista rémuralmától?

Hát hogyan is van ez? Fogas kérdésnek tűnik, pedig a magyarázat végtelenül egyszerű.El kellene újra hinnünk, sőt újra meg kellene tanulnunk, hogy ama Kisded, aki jászolban született, mert szülei nem találtak helyet a szálláson és akit ezért a mindenki által lenézett közönséges pásztorok pillanthattak meg először. Az Ember Fia, vagyis ugyanaz a Megváltó, akit a zsidó korifeusok már gyerekkorában mélyen megvetettek, akit a kétkedő Pontius Pilátus főként zsidó korifeusok követelésére ítélt kereszthalálra, az a Megváltó, aki mint maga jövendölte, saját kínhalálát követően harmadnapra támadt fel és jelent meg ama követői körében, akik közül egyik sem volt a tanítványa, csak hűséges követője

Aki mostanság kellemes karácsonyt kíván ismerőseinek nyilván jószándékú konvenciót követ. Vagy jó kereskedő. Olyan, mint például aki kitalálta, hogy milyen kitűnő üzlet például a „Mikulásgyár” A rénszarvast hajtó Mikulás, Télapó, Krampusz, majom, kis szörnyecske, vagy bármilyen nyalánkságként is elsózható tömegárú, netán csupán silány bóvli?

Az egyistenhívő egyén és közösség számára ez az ünnep nem csak kellemes, bolondos, hagyományos játék stb., hanem mélyen misztikus és egyszerű. Mert tőle el nem választható a szeretet, a megbocsátás, a keresztény, de legalább minden egyistenhívő vallást valló hívő, egyén és közösség. Mert Karácsony lényegét csak az érti meg a maga misztikus teljességében, akinek a türelme, reménykedése, nyitottsága, és alázata eljut eddig a pontig.

Forrás: Tervlap

The post Közeledő távolodások appeared first on Szögedöm.hu.

Valaha Szeged minden városrészének saját temetője volt. Ezek közül a Gyevi a tudottan legrégebbi. Az 1754-ben kelt Canonica Visitatio jegyzőkönyve már létezőként említi. Okkal hihető, hogy már jó háromszáz évvel ezelőtt is ide költözött, aki elfáradt teste számára örök nyugodalmat keresett. Nem is háborgatta itt senki, legfeljebb az alulról belopódzó víz. Meg a Nagy Víz 1876-ban. És napjainkban az OTP. A becslések szerint mintegy ötezer szögedi földi maradványai nyugszanak itt. Olyan összevisszaságban, hogy minden bizonnyal nagy lesz a kavarodás, ha megszólalnak a Végítélet harsonái, és a lelkek egyszerre kezdik majd keresgélni a porhüvelyeiket. Az idők folyamán ugyanis az utak és parcellák is ide-oda vándoroltak. Ki tudja miért?

A temető vagy negyven éve le van zárva. Gazdája ugyan megmaradt, ám a szegény sorba került katolikus egyháznak nem futotta arra, hogy fenntartsa. Ledőlt a kerítés. Azután vitték a követ. Hozzátartozók is, tolvajok is. A hetvenes években nekilódult a lakótelepépítés a környéken. Az általános tervben a területre a „kegyeleti park” megjelölés került, és ezzel a dolog le lett rendezve. Az odahagyott sírkertet apránként visszafoglalta a természet. A három hektár őserdő és madárparadicsom háborítatlan élhette a maga életét. Magányos sziget a szürke paneltengerben. Zavarhatatlanságát dús elvadultsága szavatolta. Néha kalandvágyó gyerkőcök ugyan megkísérelték a behatolást, ámde egy nagy port felvert baleset (valamilyen meglazult sírkő agyoncsapta egyiküket), no meg a torzonborz hajléktalanok felbukkanása végleg elriasztotta őket.

2003-ban az Egyház úgy döntött, hogy piacra teszi a fölértékelődött területet. Lehet, hogy az önkormányzat is megjelent volna a lehetséges vásárlók közt, de nem volt rávaló tehetsége, vagy tán keveset ajánlott? Netán titokban örült, egy gonddal kevesebb? Bármiként is esett, ezzel a lakótelep és a közelben lévő általános és középiskolák számára örökre elveszett a lehetőség, hogy közelükben szép és ápolt park zöldelljen. A területet az OTP vásárolta meg azzal a szándékkal, hogy a telken jól értékesíthető lakásokat építtet.

Ahogy a dolognak híre ment, egy Ybl-díjas szegedi építész megkereste a bankot. Azt ajánlotta, hogy olyan beépítési tervet készít, amely egyrészt méltó módon őrzi a hajdani sírkert emlékét, másrészt igényes, a csatlakozó lakótelepre kisugárzó, friss szellemű lakókörnyezetet nyújt majd. A tárgyalás jól indult, de hamar zátonyra futott, amikor az építész jelezte, hogy munkájáért pénzt kér. A beruházó azzal állt fel az asztaltól, hogy a fővárosban ingyen is megrajzolják azt, amit ő akar. Vélhetően blöffölt. Inkább talán arra érzett rá, hogy az olyan építésszel, akinek a fejében egymást kergetik az eredeti gondolatok, és mély hittel tiszteli a város múltját, sok gondja lenne. Az idő pedig pénz. Jobban jár, ha olyan tervezőt keres, aki nem sokat okoskodik.

Aki ilyet keres, megtalálja. Szegeden is. Naná, hogy nem pályázat útján! A szabályozási terv olajozottan alakult. Az építtető tehát abban bízik, hogy az illetékesek rábólintanak, és akkor 2005 tavaszán megkezdődhet az építkezés. A területen már tesznek-vesznek, irtják a bozótot. A Délmagyarország c. lap 2004. május 21-i tudósítása szerint „a hozzátartozók augusztus 1-ig kaptak lehetőséget arra, hogy a holttest maradványokat elszállítsák.” A beruházó a lakásokat 6-7 éven belül kívánja értékesíteni. A négyszáz lakás neve – mint nyilatkozta – „Deák város” lesz. Kár, hogy ennyi lakás semmiképpen sem város. És a haza bölcse sem a Gyeviben nyugszik. Ámbár a húszezres bankó hasára valóban az ő képe van nyomva.

A tervező a szabályozási tervet 2004. május 18-án mutatta be a Dél-Magyarországi Területi Tervtanács ülésén. Állítólag senki nem vállalta az opponens hálátlan szerepet. Vagy talán arra gondolt mind, aki szóba jöhetett volna: jobb a békesség? Bizonnyal az. De kinek, kiknek a békessége?

A terv tetszetősen előadott és kínosan szabályos. Legfeljebb a fejét csóválja az, aki a műleírást is elolvassa. Abban ugyanis az áll, hogy a tervezett beépítés „belvárosias”, ami vélhetően megelőlegezi az értékesítési PR kulcsszavát. Reklámduma, ami semmit nem mond. Hiszen még a puszta „városiasság” fogalma is magyarázatra szorulna. A terv a lakásokat két teljesen zárt udvar köré szervezett tömbbe helyezi el. De hogy ettől lenne „belvárosias”?

De ne legyünk kicsinyesek. Az igazi baj az, hogy a látványos csomagolású terv a kényes kérdésre építészeti ötletekben szegényes és érzéketlen választ ad, amit a dekoratív látványterv sem képes leplezni. Pedig minden lehetőség adva volt.

A talajt két méter mélységig mindenképen ki kell emelni, és át kell rostálni, hogy a csontmaradványokat össze lehessen gyűjteni. Így a terv a józan ész szabályai szerint a gépkocsitárolók nagy részét a terepszint alatt helyezi el. Ámde az így kiásott tekintélyes földtömeget el kell majd szállítani valahova. Pedig ennek legalább egy részéből olyan terepplasztikát lehetne építeni itt, ami a síkságon önmagában is érdekes látvány lehetne. Ha pedig ez a kegyeleti parkban emelkedne, jelkép lehetne. A dombra épített temetőnek van is némi hagyománya a környéken.

Ámde a terv a kegyeleti park számára mondhatni egy jó zsebkendőnyi, beépítésre szinte alkalmatlan, zajos sarokterületet hagy szabadon. Úgy tűnik, a beruházó „belvárosiasság” alatt a szűkös területet, a lakóházak körül ásító parkolót és a bérház udvarába visszaparancsolt zöldterület ért.

A tervező abban bízik, hogy az ottfelejtett parkocskát a kertészek és a képzőművészek képesek lesznek kistafírozni. Majd. Felállítják a megmaradt kőkeresztet, alábiggyesztenek egy emléktáblát, és kész. A csontmaradványok itt el nem férnek. Azokat el kell paterolni valahova.Kegyetlen kegyelet! Avagy az ősök porainak örök békessége – á lá OTP, netán modern szegedi módra?

Ha a tervező azonosult is a kufár szemléletű elgondolással, szerencsére nem így a Szögedi Védegylet elnöke, aki önkormányzati képviselő. Azzal érvel, hogy az egykori Gyevi temető egy sor helyi híresség, halász, néprajzos és egykor messzi földön híres cigányprímás és muzsikus nyugvóhelye, és ahova számos hősi halottat is temettek. Már csak emiatt is erkölcstelen nyughelyüket ilyen érzéketlenül eltüntetni, amikor akár egy kis emlékhely is létesíthető lenne itt. Hiszen jó néhány sírkereszt azért túlélte a pusztulást, és a korábban kimentett szép kovácsoltvas munkákat is vissza lehetne hozni. A képviselő úr nem építész, de úgy gondolkozik, mintha az lenne. Semmilyen város nem létezik büszkén vállalt múlt és annak kulturális üzenete nélkül.

A Gyevi Kegyeleti Kert emlékhalma (a túlélő kimentett kövekkel)
Simor Márton rajza Dr Szabó László tervei és vázlata alapján (2004)

A kegyeleti park mindenképen védett és csendes helyet igényel, és úgy formálandó meg, hogy benne valamilyen tisztességes osszáriumot lehessen építeni. A feladat nem könnyű! Értő építésznek való! Legelőször a legkedvezőbb helyet kellene megtalálni, azután a kegyeleti parkra kiírni a tervpályázatot, majd ennek a tapasztalatait visszavezetni a szabályozási tervbe.

Nagyjából ez volt a tervtanács véleménye is, ami persze senkit semmire nem kötelez. Talán a Szögedi Védegylet elnöke, aki szerencsére önkormányzati képviselő, még képes arra, hogy az Önkormányzatot jobb belátásra bírja, és elég bátor, hogy kimondja azt, amit az építészeknek kellene, vagy kellett volna.

Borvendég Béla
Kossuth-díjas építészmérnök

The post Borvendég Béla: Kegyetlen kegyelet appeared first on Szögedöm.hu.