Miért hallgatok, miért hallgattam el oly sokáig,
mi nyilvánvaló, haditervekben kifőzött
elmélet, melynek végén mi, a túlélők
legfeljebb lábjegyzet lehetünk.

Ez az állítólagos első csapás joga,
mely kioltaná a szájhősök igájába
szervezett és irányított iráni tapsnépet
csak azért, mert e hatalom árnyékában
atombomba építését vélik látni.

De miért tiltom el magam
azt a másik országot hogy nevén nevezzem,
ahol évek óta – bár titkon – hatalmas
nukleáris erő dagad, ám minden
ellenőrzés hijján?

Általános csend honol e tény felett,
mely hallgatást magam is elfogadtam,
e csend nehéz hazugságom, kényszerem,
hiszen azon mód, mikor megtöretik,
az ítélet „antiszemitizmus” készen áll.

Most azonban, mikor hazám, melyet
saját ősbűne követ utánozhatatlanul, és azt
újra meg újra rajta számon kérik,
csakis üzletileg persze, ügyesen forgatott
szóbeszéddel jóvátétellé nyilvánítottan
egy további tengeralattjárót ad el Izraelnek,
egy olyat, melynek tulajdonsága mindent
elpusztító robbanófejeket célba lőni amoda, hol
bizonyítatlanul egyetlen atombomba volna,
melynek majd végső bizonyossága az aggodalom oka,
mondom, mert mondani kell.

De miért hallgattam eddig?
Mert úgy véltem, származásom
soha le nem mosható szégyenével
tiltja a tényt, igazság mondását
Izraeltől elvárni, ez országtól, melyhez kötődöm,
s kötődni fogok.

Miért most mondom,
öregen, utolsó csepp tintámmal:
Izrael atomhatalma veszélybe sodorja
a világ amúgy is törékeny békéjét?
Mert ki kell mondani azt,
ami talán holnap már késő lehet:
mi – épp eléggé terhelt németek –
gyaníthatóan bűnsegédek lehetünk,
a szokásos mentegetőzések pedig
erőtlenek.

Beismerem: nem hallgatok tovább,
mert elegem van a Nyugat álságából
és csak remélhetem, hogy sokan
törik meg a csendet, mert a közelgő
veszélyt elkerülendő az ezt okozókat
fel kell szólítani erőszakosságuk megszüntetésére,
követelve, hogy állandó, meg nem
akadályozható ellenőrzés mellett
az izraeli atomerőt és
az iráni atomberendezéseket egyaránt
nemzetközi hatóság felügyelete,
és e két ország kormánya tarthassa szemmel.

Csak így segíthetünk Izraelnek és Palesztinának,
mi több minden embernek, kik ezen
az őrület bitorolta területen
szorosan egymás mellett
egymásra acsarkodva élnek, végül
magunkon is csak így segíthetünk.

(Fordította: Szutrély Péter)

Szólásszabadság? – Reménykedhet, hogy az őszinteség nem jelenti a Nobel-díj elvesztését.

De vonatkoztassunk el a ragacsos aktuálpolitikától!
Irán, azaz Perzsia az emberi műveltség (kultúra) egyik bölcsője. A magyar őstörténet máig föltáratlan kapcsolattára. A(z egyik?) legősibb máig használt vallási nyelv (Zoroasztár nyelve) – az aveszta – szülőhazája.
Kultúrállamok nem engedhetik meg maguknak, hogy holmi populista rémületkeltéssel és hecckampánnyal végigpusztítsák műveltségünk kincsestárát. Mezopotámia (Iraq) indokolatlan lerohanása – Bagdad múzeumának kifosztása – már elég szégyen a nyugati világnak. Igazán kár lenne még mélyebbre túrni magunkat a gyalázatban… (Sz.)

Ajánlott olvasmány: Amit Günter Grass el akar mondani (Erdély ma)

Günter Grass: Lepényhal, bronzszobor a sønderborgi kikötőben

Günter Grass (akkori írásmód szerint Graß) Danckában, az akkor német Danzigban, a ma lengyel Gdańsk-ban született, Danzig Szabad Város területén, a protestáns élelmiszer-kereskedő Wilhelm Grass és a katolikus kasub származású Helene Grass fiaként. Gyermekkorát is Danckában töltötte egyszerű körülmények között, „a Szentlélek és Hitler képe között” nőtt fel.

1944. november 10-én, tizenhét évesen kapott behívót a Waffen-SS 10. páncélgránátos-egységébe (10. SS-Panzer-Division Frundsberg) sorozták be. 1945-ben a sziléziai frontra került, ahol megsebesült, majd 1945 májusában Marienbadnál fogták el, ezután 1946. április 24-éig amerikai hadifogságban volt. A Bad Aibling-i amerikai fogolytáborban együtt raboskodott Joseph Ratzingerrel, a mai XVI. Benedek pápával.

Grass írói hírneve lehetőséget adott számára, hogy közéleti személyiségként jelentős hangot adjon politikai nézeteinek. Már az 1960-as évektől támogatta Németország Szociáldemokrata Pártját, majd Willy Brandt beszédírója lett. Politikai nézeteivel gyakran botrányt keltett: a két Németország újraegyesítése alkalmával tiltakozott a Nyugat mohósága és az NDK kiárusítása ellen; felszólalt az  idegengyűlölet és a bevándorláspolitika ellen. Hetvenkét éves korában, 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták azzal az indoklással, hogy „fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be”…

The post Günter Grass – Amit el kell mondani appeared first on Szögedöm.hu.