1. Az orvos a beteg ellátását már a vizsgálat előtt is megtagadhatja a következő esetekben:

1.1. Amennyiben más beteg azonnali ellátása miatt akadályoztatva van, az orvos nem köteles egy másik beteg ellátásába bocsátkozni. Ekkor viszont minden esetben másik orvoson vagy egészségügyi szolgáltatón keresztül gondoskodnia kell az illető ellátásáról. Ez az a szituáció, amikor például a háziorvos a rendelőjében heveny rosszullétes – sürgősségi ellátást igénylő – beteget lát el, és közben befut hozzá egy hasonló prioritású házhoz hívás: ekkor elutasíthatja a hívó ellátását, de a beteg ellátásáról például a központi orvosi ügyelet vagy a mentőszolgálat útján neki kell gondoskodnia azok értesítésével.

1.2. Amennyiben a beteg együttműködési kötelezettségét súlyosan megsérti – azaz a beteg a kórelőzmény felvétele során nem tájékoztatja megfelelően az ellátóit, az utasításokat nem tartja be, a rendelt gyógyszereket nem szedi be, az intézmény házirendjét nem tartja tiszteletben, az előírt térítési díjat nem fizeti meg, személyes adatait hitelt érdemlően nem igazolja, más betegek jogaira nincs tekintettel stb. – ugyancsak elutasítható az ellátása.

A „súlyosan” jelző értelmezése ugyanakkor kérdéses: például egy COPD-s, gyógyszereit szedő, de tovább dohányzó beteg esetében. (Megjegyzendő, hogy ebben a körben a sürgős szükség gyanúja kivételt jelenthet – a sürgős szükség definícióját részletesen lásd a 3.3. pontnál)

1.3. Ha az orvosnak erkölcsi (vallási, lelkiismereti) meggyőződésével ellentétes ellátásban kellene közreműködnie (pl. művi abortusz elvégzése, etikátlan genetikai vizsgálat): csak akkor tagadható meg a beteg ellátása, ha az nem befolyásolja károsan az illető állapotát, továbbá ha másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz utalja őt. Ha a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatónak – akinél az orvos dolgozik – egyúttal területi ellátási kötelezettsége is van az illető beteg ellátására, az orvosnak haladéktalanul jeleznie kell a munkáltatójának, hogy ő ilyesfajta ellátásokban nem működik közre.

1.4. Ha az orvos életét vagy testi épségét a beteg magatartása veszélyezteti, szintén már a vizsgálat előtt megtagadható az ellátása akkor is, ha a veszélyeztetésről a beteg – például korlátozott cselekvőképessége miatt – nem „tehet”. A beteg magatartásán – mint szubjektív tényezőn – túlmenően, az „objektive” veszélyes ellátási körülmények, mint például a beteg orvost veszélyeztető fertőzőképessége általában véve nem jelenthetnek ellátás-megtagadási okot a jogszabályok szerint sem – azzal, hogy természetesen megfelelő védőeszközökről, illetve egészségvédő munkaszervezésről kell gondoskodni a tevékenység során. Az objektív külső tényezők körében kivételt állapít meg például a mentésről szóló 5/2006. (II. 7.) EüM rendelet, amely a mentőegység tagjai testi épségének veszélybe kerülése esetén megengedi az ellátás átmeneti felfüggesztését, illetve a helyszín átmeneti elhagyását.

1.5. Ehhez képest enyhébb szituáció, ha a beteg „csak” sértő, fenyegető magatartást tanúsít az ellátó orvos irányában. Ebben a veszélyhelyzetben csak akkor van lehetőség az ellátás megtagadására (de akkor már a vizsgálat előtt is), ha mindez nem a beteg betegségéből következik és ellátatlansága nem befolyásolja károsan az állapotát, továbbá csak ha javasolják neki, hogy saját érdekében forduljon másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz. Tehát ebben, az előbbitől a veszélyhelyzet fokozatában különböző szituációban például a rendelésen naponta megjelenő, kötekedő, hőzöngő, obszcén módon fenyegető beteg ellátását nem lehet elutasítani, ha mindez személyiségzavarából vagy idült alkoholizmusából fakad; vagy nem ebből ered ugyan, de ellátatlansága állapotromlást idézhet elő. Fontos tudni viszont, hogy az egészségügyi dolgozót erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozó, vagy éppen ellátásra kényszerítő beteg (tettlegesség nélkül is) három évig terjedhető szabadságvesztéssel sújtandó közfeladatot ellátó személy ellen erőszak bűncselekményét követi el, méghozzá ez érvényes az egészségügyi dolgozók minden jogviszonyában és minden szaktevékenysége közben (sőt, ennek előkészülete is büntetendő).

1.6. Az orvos a beteghez fűződő személyes kapcsolatára hivatkozva is elutasíthatja az ellátását azzal, hogy ilyenkor is más orvoshoz kell őt irányítania. Nagyon ingoványos a jogszerű ellátás-megtagadásnak ez a területe, de példa lehet rá az orvossal rokoni kapcsolatban álló páciens (szakmai elfogultság okán), vagy az orvossal perben-haragban álló beteg esete.

2. A beteg ellátásának vizsgálatot megelőző megtagadása nemcsak lehetőség, hanem kötelező is az orvos számára az alábbi esetekben:

2.1. Fizikailag az ellátásra pillanatnyilag alkalmatlan állapotban van (vagy egyéb gátló körülmény miatt), ugyanis ekkor az a vélelem, hogy az ellátásba bocsátkozás a betegre nézve nagyobb kockázatot jelenthet, mint ellátatlanul hagyása. Az ellátás megtagadásának indokaként tehát az orvos fizikai igénybevehetőségét, koncentrációját, ítélőképességét akár csak átmenetileg is rontó, banális, a beteg számára nem is feltétlenül észlelhető tünetekkel járó kórképekre (pl. vesegörcs) utólag eredménnyel lehet hivatkozni.

2.2. Az egészségügyi törvény szerint az orvos a hozzá forduló beteget köteles megvizsgálni akkor, ha erre szakmai kompetenciája, felkészültsége feljogosítja [Eütv. 126. § (2)]. Ebből az következne, hogy például egy gyermekellátásban gyakorlattal nem rendelkező orvos a gyermekbeteg ellátását erre tekintettel megtagadhatná, és kompetens ellátóhoz irányíthatná már a vizsgálat előtt. Ennek a hivatkozásnak azonban nincs gyakorlata (a szerző által ismert, a néhai Egészségbiztosítási Felügyelet egyetlen esetében nem is fogadták el), és ezért utóbb aggályos lehet, különösen ha a sürgősségi ellátás gyanúja felmerül (és ezt kétség esetén mindig vélelmezni kell).

3. A vizsgálatot követően utasítható csak el a további ellátás (gyógykezelés) az orvos által a következő szituációkban:

3.1. Egyrészt nyilvánvalóan akkor, ha a beteg ellátást a felállított kórisme alapján egyáltalán nem igényel.

3.2. Ha a beteg által kért vagy a beutaló orvos által javasolt további ellátása az adott helyzetben szakmailag nem indokolt. Példa: az egyetemi klinikán diagnosztizált banális kórképre szolgáló gyógyszert nem írják fel a betegnek, hanem emiatt a háziorvosához irányítják.

3.3. Ha a betegnél nem áll fenn azonnali ellátási szükség. Ebben a helyzetben visszarendelhető az illető vagy másik ellátóhoz irányítható. Itt kell hangsúlyoznunk az ügyeleti ellátás kérdéskörét: számos ágazati jogszabály megerősíti, hogy a – bármilyen formában és ellátási szinten szervezett – ügyeleti ellátás fő szabályként a sürgős, nem halasztható esetek ellátására szolgál és erre is rendelkezik közfinanszírozással.

A tágan értelmezett sürgősség (sürgős szükség) olyan állapotváltozás bekövetkezése, amely miatt azonnali beavatkozás hiányában a beteg közvetlen életveszélybe kerülne, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedne [Eütv. 3. § i)]. Van egy szűk értelemben vett sürgős szükség fogalom is: az 52/2006. (XII. 28.) EüM R. mellékletének 31 pontból álló taxált felsorolása az életet veszélyeztető állapotokról és betegségekről. E kétfajta fogalom fennállásához a jogszabályok különböző jogkövetkezményeket fűznek. Bármilyen magas színvonalú betegedukáció mellett sem várható el, hogy a laikus páciens orvosszakmai szempontból helyesen ítélje meg panaszait-tüneteit és eldöntse, hogy azok indokolják-e az ügyeleti ellátás igénybevételét (hiszen banálisnak tűnő tünetek mögött komoly betegség is meghúzódhat). Az ügyeleti ellátásban ezért a diagnózis felállításáig mindenképpen el kell jutni: amennyiben ezt követően a kórkép nélkülözi a sürgősség tágabb fogalmát is, a további ellátás (gyógyszerírás, injekció, egyéb beavatkozás) jogszerűen tagadható meg.

3.4. Ha a további ellátáshoz (kezeléshez) nincsenek meg a szükséges személyi-tárgyi minimumfeltételek, akkor a beteget megfelelő ellátáshoz tovább kell utalni – kivéve a sürgős szükség fennállásának korábbiakban vázolt esetét, amikor a sürgősségi helyzetet az adott helyen rendelkezésre álló eszközökkel a lehetőségekhez képest meg kell próbálni elhárítani.

4. Végül, a diagnózison túl, az ellátás terápiás oldalát egyenesen kötelező megtagadnia az orvosnak: ha a beteg (vagy a beutaló orvos) által kért ellátás jogszabályba vagy szakmai szabályba ütközne. Ide kell érteni többek között az adott terápia abszolút kontraindikációját, a farmakoterápia kerülendő interakcióit, ha az alkalmazni kért (pl. operatív) módszerben az adott orvosnak nincs kellő jártassága vagy számára ismeretlen az adott (farmako)terápia, ha a terápiás protokolltól szakmailag indokolatlanul kellene eltérnie, vagy a beavatkozás kockázata indokolatlanul nagy.

Ez a magánellátásban is igaz: a beteg alapvetően akkor sem „rendelhet meg magának” ellátásokat a szakmai szabályokkal ellentétesen, ha egyébként bármit hajlandó megfizetni.

És egy kitérő: ha az egészségügyi dolgozó (köz)alkalmazott, akkor az általa az egészségügyi tevékenysége közben okozott károkért a munkáltatója áll helyt a beteg felé, de csak a munkakörében okozottakért. A munkaidőn kívül, az utcán vagy szabadságon okozott kárért (pl. elsősegélynyújtás kapcsán) nem. Ezekben az esetekben például egy orvosnak magának kell helytállnia teljes magánvagyonával (valamint a házassági közös vagyon rá eső részével) az esetlegesen magánemberként okozott kárért. Ennek ellenére nem jó kártérítési felelősségcsökkentő taktika az, ha valaki erre tekintettel tudatosan elhárítja a segítségnyújtást, mert egészségügyi dolgozóként ezzel – akár külföldön is! – a segítségnyújtás elmulasztása bűncselekményének minősített esetét követi el.

A teljes cikk a PraxisMenedzsment című lapban olvasható

szerző: dr. med. dr. jur. Hanti Péter ,igazságügyi egészségbiztosítási orvosszakértő, biztosítási szakjogász

The post Mikor tagadhatja meg az orvos az ellátást? appeared first on Szögedöm.hu.