professor emeritus

Tria non: nem, nem, nem!

Székelyföld autonómiája

Amikor Kádár János Romániában járt, kijelentette, hogy Magyarországnak

nincsenek területi követelései Romániával szemben.

(Magyar Nemzet, 2016. december 20.)

Székelyföld autonómiastatutumáról eddig két alkalommal rendeztek szavazást a bukaresti parlamentben. A törvényhozási tanács által akkor is negatívan véleményezett dokumentumot 2004-ben, majd egy módosított tervezetet 2012-ben is érdemi vita nélkül – az RMDSZ-képviselők nagy felháborodást kiváltó passzív távolmaradása közepette – egyetlen román támogató voks nélkül vetették el.

(Csinta Samu, Magyar Idők, 2017. január 27.)

Magyarországnak ma sincsenek területi követelései Romániával szemben. Az erdélyi magyaroknak, székelyeknek vannak autonómiára vonatkozó jogos követelései. Magyarországnak annyi a kötelessége, hogy támogassa az erdélyi magyarokat: követeléseiket az Európai Unió és az Egyesült Nemzetek Szervezete a múlt hatalmi viszonyaiból származó, bosszúból fakadt történelmi bűneit jóvátéve és káros következményeitől mentesítve, a mai nemzetközi viszonyoknak megfelelően tegye jóvá, és Székelyföldet – Romániától függetlenítve – autonóm területként ismerje, ismertesse el. Ilyenre az utóbbi időben volt nemzetközi példa: Moldováé meg Koszovóé. Erdély többi, jórészt román lakta részein maradt magyarok számára pedig érvényesítse a nemzeti kisebbségekre vonatkozó mai elveket.

*

Az idén megszűnt szegedi Bába Kiadó 2006-ban kiadta hasonmásban Baranyai Zoltánnak A kisebbségi jogokvédelme című, 1922-ben megjelent könyvét. Ennek utószavaként jelent meg alábbi írásom. Megértéséhez tudni kell, hogy 1918. december 1-jén a románok Gyulafehérvárra hívták össze gyűlésüket, amelyen – a minket sújtó világháború utáni tehetetlenségünket kihasználva, egyoldalúan – kimondták Erdély „egyesülését” Romániával. Határozatukban megígérték Erdély autonómiáját: „Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népek számára. Mindegyik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.”

A föntebb idézett könyv, amelyet az akkoriban szegedi Baranyai Zoltán szerkesztett, franciául és magyarul közli az első világháborúban győztes szövetséges és társult hatalmak (az Észak-amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán), valamint Románia egy évvel később, 1919. december 9-én aláírt szerződését. Ennek 11. §-a már némileg kevesebbet ígért, de még mindig olyat, amely máig sem valósult meg: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”

Mára a történelmi fejlődés odáig jutott, hogy ez nem elég. Ha az egész Erdély nem is, de Székelyföld, ma is egy tömbben élő magyarsága, székelysége joggal követel olyan önállóságot, autonómiát, amilyen Nyugat-Európa nemzetiségeinek évszázadok óta jár. Egyszer már – a bolsevik ideológia jegyében — volt ugyan Maros Magyar Autonóm Tartomány, de a proletárdiktatúra jegyében, demokrácia nélkül, alkalmatlan volt elvi hivatásának betöltésére. Most a nemzetközi együttműködésnek, az Európai Uniónak és az Egyesült Nemzetek Szövetségénel, valódi demokratikus, nemzeti önállóságot szavatoló önkormányzatot kell adnia, ha egésznek nem, Székelyföldnek mindenképpen.

*

A kisebbségi jogvédelem – mint e könyvben olvassuk – legalább a vesztfáliai békével (1648) számítódik, de még főként a vallási türelemre vonatkozott. A nemzeti kisebbségek védelme, amely ma minket leginkább foglalkoztat, főként az első világháborút lezáró parancsbékék óta változatlan erősséggel időszerű. Annak ellenére, hogy mint Baranyai Zoltán rámutat (107. l.), a különféle kisebbségi szerződések szakszókincse nem ismeri a „nemzeti kisebbség” kifejezést. Wlassics Gyula (1852–1937) pedig szintén, mint a trianoni békeszerződés fogyatékosságát hangsúlyozza, hogy szó sincs benne a nemzeti kisebbségek jogvédelméről. „a kisebbségi jog forrása – úgymond – ma csakis a nagyhatalmak és a három állam között kötött szerződés” (6).

Azóta csaknem egy évszázad telt el, s bár a kisebbségi jog irodalma könyvtárnyira bővült, a nemzetközi gyakorlatban ma sem sokkal tartunk előbbre. Az ellenérdekelt államok nem hajlandók tudomásul venni a nemzeti kisebbségek közös jogait; makacsul a liberális demokrácia számára egyedül elfogadható személyiségi jogokkal próbálják megokolni azt a keveset, amit elfogadnak a kisebbségbe szorult nemzetiségek követeléseiből: a nyelvhasználatot, az anyanyelvi iskolázás bizonyos fokú lehetőségét, némi anyagi következményt.

Ugyancsak túlzottan általánosítva fogalmaznak az itt olvasható kétoldalú szerződések még a kisebbség javára szóló paragrafusaikban is. Olyan városokban és közigazgatási egységekben („dans les villes et districts”), ahol kisebbségek „jelentékeny arányban” („une proportion considerable”) laknak, joguk van anyanyelvi iskoláztatáshoz, a közvagyonból „méltányos részesedéshez” („une part équitable”). Még a ruténok önkormányzatát kimondó pont is úgy fogalmaz, hogy a területük hivatalnokait, „amennyiben lehetséges” („autant que possible”), a kisebbségből válasszák. Hogy mi a „jelentékeny” arány; mi a „méltányos” részesedés; mikor „lehetséges” a kiválasztás; ezt nem szabályozták a szerződések; így eleve nyilvánvaló volt, hogy ezek írott malasztok maradtak; semmire sem kötelezték az uralkodó államot.

Kérdés akkor, van-e értelme e csaknem százéves iratok tanulságait föleleveníteni? Meggyőződésem, hogy igen. Csírájukban ugyanis benne rejlenek a máig időszerű megoldások.

Két példa: akárha összebeszéltek volna, „az egységes nemzetállamra” féltékeny államok mindig – ma is – szenvedélyesen hivatkoznak arra, hogy nemzeti kisebbségeikkel egyedül nekik van joguk törődni; minden máshonnan érkező javaslat, kifogás, bírálat „belügyeikbe való beavatkozás”. Holott arra már a Nemzetek Szövetsége is rájött, hogy kutyára nem lehet bízni a szalonnát: minden vele kötött szerződésben van paragrafus, amely kimondja, hogy a kisebbségi kérdés a Nemzetek Szövetségének ellenőrzése alatt áll, „nemzetközi jellegű vitának tekintendő”. A kisebbségi kérdés tehát nem belügy.

Ma pedig, amikor Romániában az autonómia szó káromkodásként hat, különös jelentősége van annak a kötelezettségnek, amelyet a területében megnőtt utódállam boldog önfeledtségében készségesen vállalt: „hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen” (69). Avagy: „Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy a nyilvános gyűléseken” (67). Az autonómia tehát jogos követelése a milliós számú nemzeti kisebbségnek.

E tanulmány- és dokumentumgyűjtemény példásan friss kiadványként jelent meg 1922-ben. Összeállítója, Baranyai Zoltán, bár nem Szeged szülötte, joggal tekinthető szegedinek.

Az Ugocsa vármegyei Nagyszöllősön (a ma Ukrajnához tartozó Vinogradovban) született 1888. december 12-én. Édesapja, Baranyai (eredeti nevén Anmüller) Gyula (1859–1932) 1886 óta ott volt polgári iskolai igazgató. 1887-ben feleségül vette az 1884-től ugyanott tanító Quinz Emíliát (1862–1928).

Baranyai Gyula szülőfaluja a Hunyad megyei Alpestes (a ma Romániához tartozó Peştişu Mare) volt; ez nyilván befolyásolta fiának érdeklődését a nemzetiségi kérdés iránt. Baranyai Gyula 1879-ben Déván szerzett tanítói, majd 1882-ben a budai pædagógiumban mennyiségtan és természettan szakos polgári iskolai tanári oklevelet. Ősztől a csallóközi Somorján, 1883-tól Huszton tanított. 1896-ban nevezték ki a szegedi III. kerületi (1922-től Szent Imre) polgári iskola igazgatójává. Tevékeny szerepet töltött be Szeged közművelődési és pedagógiai életében. Természetrajzi, földrajzi, számtani, geometriai, gazdaságtani szakkönyveket, neveléstani szaktanulmányokat írt, terveket dolgozott ki a polgári iskola reformjára (1912), majd az egységes középiskola megteremtésére (1920). 1923-ban vonult nyugállományba. Ekkor lett a belvárosi kaszinó könyvtárosa. Nem csak rendezte a kaszinó könyvtárát, hanem Czímer Károly könyvében (A szegedi belvárosi kaszinó története, 1929) tömör, de alapos történeti ismertetőt is írt róla, és ő állította össze a kaszinó tisztikarának táblázatát.

Felesége a „felsőbb leányiskolában”, a mai Tömörkény gimnázium elődjében tanított 1913-ig. Már Nagyszöllősön is írogatott az Ugocsa Vármegye című lapba. Szegeden egyebek közt 1908-ban az iskola nyomtatott évkönyvében az ifjúsági könyvtárakról jelentetett meg tanulmányt.

Nagyszöllősön 1889 őszétől az elemi iskola tantestületének tagja volt a fiatalon megözvegyült Bartók Béláné Voit Paula (1857–1939) tanítónő. Bartók Béla 1890 őszén a polgári iskolai első osztályában Baranyai Gyula tanítványa lett. Mint a nagyváradi gimnázium második osztályos tanulója először nyilvánosan a nagyszöllősi polgári iskola jótékony célú hangversenyén szerepelt 1892. május elsején. Kevéssel utóbb elköltöztek a községből Pozsonyba.

Baranyainé és Bartókné barátnők, Bartók Béla és a nála hét évvel fiatalabb Baranyai Gyula pajtások lettek. Ennek lett következménye, hogy Bartók első népzenei gyűjtőútja 1906-ban Szegedre vezetett. Bartók édesanyjának levélbeli kérésére ugyanis Baranyai Gyuláné készítette elő. Bartók Béla is írt Baranyainénak: Mili néninek szólította. Baranyainé előfizetőket gyűjtött Bartók első népdalfüzetére. A Szegedi Híradó 1910. november 11-i számában (b.) betűjegy alatt Baranyai Zoltán számolt be „három istenáldotta művészzseni”, a Bartók–Waldbauer–Kerpely trió hangversenyéről.

Baranyai Zoltán még az állami főgimnáziumnak (a mai Radnóti Miklós Gimnázium elődjének) tanulója volt, amikor már jelét adta tudományos hajlamainak. Egyebek közt Tömörkény elbeszéléséből 1903-ban a Magyar Nyelvőrben ő ismertette meg az elő szónak sajátos jelentését a szegedi tanyavilágban, a Városhoz való különös kapcsolat jellegzetes nyelvi emlékeként. Tömörkény írta 1903-ban az alsótanyai emberről: „Ha azt mondja, hogy hazamegyek, akkor azt mondja, hogy a Városba megyek. Ha ellenben bárhonnan a tanyája felé megy, akkor azt mondja: megyek elő.”

Baranyai Zoltán 1907-ben kitűnően érettségizett, így ősztől az Eötvös-kollégium tagjaként iratkozhatott a pesti egyetemen magyar–francia szakra. Egy évet ösztöndíjjal Párizsban tölthetett. 1911-ben szerzett oklevelet, és ősztől a pesti főreáliskolában tanította szaktárgyait. Az első világháborúban tüzér hadnagyként harcolt. Megsebesült, több kitüntetést kapott. 1920-ban külügyi szolgálatba lépett, a svájci nagykövetség sajtóattaséja lett Bernben, majd a Nemzetek Szövetsége melletti Magyar Királyi Titkárság vezetője Genfben. 1920-ban jelent meg A francia nyelv és műveltség Magyarországon című értekezése, amellyel 1922-ben a pécsi egyetemen doktori címet szerzett. Fordított franciából magyarra, sőt Ady több versét franciára ültette át. 1923–1929 közt Eckhardt Sándorral szerkesztette a Revue des Études Finno-Ougriennes című magyarságtudományi folyóiratot. Tagja volt a Külügyi Szemle szerkesztőbizottságának, a Magyar Külügyi Társaság elnöki tanácsának. 1925-ben Berlinben adta ki A kisebbségi jogok védelmének kézikönyvét.

1926-ban a szegedi egyetemen habilitált magántanárrá A francia nyelv és műveltség a 18. században tárgykörben.

Húga, Baranyai Erzsébet (1894–1976) 1939-ben Neveléslélektan tárgykörből szintén a szegedi egyetem magántanára lett. 1912-ben a szegedi katolikus tanítóképzőben szerzett tanítói, a budai Erzsébet Nőiskoléában 1916-ban polgári iskolai tanári oklevelet. 1916–1927 közt a szegedi Dugonics András polgári iskolában tanított. Közben 1923–24-ben kétéves ösztöndíjjal Angliában az iskolai nevelés módszereit tanulmányozta. 1927–28-ban szintén ösztöndíjasként a pittsburghi (USA) egyetem pedagógiai intézetében, 1929–32 közt a szegedi egyetem pedagógiai intézetében dolgozott, és 1932-ben Nagy László munkásságának neveléstudományi eredményei című értekezésével doktori oklevelet szerzett. 1936-ban Németországban és Ausztriában volt ösztöndíjas. 1943-ban nem véletlenül a Nagy László (1857–1931) elvei szerint, Domokos Lászlóné Löllbach Emma (1885–1966) vezetése alatt működő budai Új Iskolához került. Itt megszervezte és 1949-ig vezette a Neveléslélektani Kutató Állomást. 1949-től az Állami Gyermeklélektani Intézet (utóbb a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete) tudományos főmunkatársa volt. 1956-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1962-ben vonult nyugállományba. Baranyai Erzsébet a magyar pedagógia kiválósága volt.

Öccsük, Baranyai Gyula (1897—1978) már Szegeden született. Világjáró gordonkaművészként szerzett nevet, becsületet a magyar névnek. Szeged jobban őrizhetné emlékét. Hiszen az itteni zeneiskolában kezdte tanulmányait. A Zeneművészeti Főiskola befejezése után Budapesten, Oslóban, Memelben és Kovnóban adta át tudását az ottani tehetségeknek. A Magyar Rádió első éveiben a hangversenyzenekart dirigálta. 1932-től Szombathelyen, Kőszegen, Sopronban tanított. Utána a fővárosban vezényelte a Ludovika Akadémia ének- és zenekarát. 1952 és 1963 közt az újpesti zeneiskola tanára.

Bátyjának, Baranyai Zoltánnak Genfben végzett munkájáról részleteket alig ismerünk, pedig bizonyára megérdemelné, hogy a további kutatás föltárja tevékenységét. Szakértői, majd delegátushelyettesi minőségben részt vett a Népszövetség közgyűlésein. Kormányképviselő és szakértő volt a nemzetközi munkaügyi értekezleteken. 1924-ben miniszteri titkár, 1930-ban követségi tanácsos lett. 1936-ban hazahívták, és a külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. 1937-ben miniszteri tanácsossá nevezték ki.

A Magyar Kisebbség című szakfolyóirat őrizte meg vitájának szövegét, amelyet 1933. október 5-én Eduard Beneš (1884–1948) csehszlovák külügyminiszterrel, a későbbi (1935–1938, 1946–1948) köztársasági elnökkel folytatott Ruténföld autonómiájáról és a rutén kisebbség helyzetéről a helyszíni kivizsgálás alapján a Népszövetség 6. bizottságának ülésén. Baranyai Zoltán a helyszíni bizottság magyar tagjaként vett részt kivizsgálásban.

Bartók Béla családi levelezése (1981) több helyén fölbukkan a neve. Nem csak a szegedi évekből. 1931-ben Bartók részt vett Svájcban a Népszövetségnek egyik kulturális tanácskozásán. Baranyai Zoltán ajánlotta neki a szállodát, amellyel meg volt elégedve. Amikor pedig Bartók 1940-ben Amerikába ment, éppen Baranyai volt, aki mint akkor már chicagói főkonzul meghosszabbította útlevelét.

1945-ben helyén maradt, sőt minisztériumi osztályfőnökké lépett elő. 1946-ban ő volt a párizsi békekonferencia magyar fődelegátusa. Itteni tevékenysége – személyiségén túlmenő érdekkel – mindenképpen részletes tanulmányozást kíván.

1947-ben az USA-ba távozott. Az indianai Notre-Dame egyetemen a politológia tanára lett. Chicagóban hunyt el 1948. október 25-én.

*

The post Székelyföld autonómiája appeared first on Szögedöm.hu.

„Az emberek utcára vonultak 1968-ban. Ha valaki azt hiszi, hogy 2013-ban nem fognak kivonulni, az téved” – mondta Kelemen Hunor arra a kérdésre, mit tesz az RMDSZ, ha a régiók kialakításánál nem veszik figyelembe a Székelyföldre vonatkozó javaslatát.
A legutóbbi, 1968-as közigazgatási átszervezéskor a kommunista hatóságok az addigi tartományok helyett kisebb megyéket hoztak létre Romániában, felszámolva egyebek közt a – történelmi Székelyfölddel nagyjából megegyező – Maros Magyar Autonóm Tartományt is.
Az RMDSZ elnöke az RFI műsorában kifejtette: a román politikusoknak túl kéne tenniük magukat a Székelyfölddel kapcsolatos „paranoián”, mert senki sem fogja Hargita és Kovászna megyét zsákban elhordani, fekete lyukat hagyva az ország közepén.
Rámutatott: a Mócföldhöz, vagy Dobrudzsához hasonlóan a Székelyföld is sajátos történelmi, kulturális hagyományokkal, gazdasági és társadalmi kötelékekkel rendelkezik, úgyhogy ebben a térségben nem lehet eltekinteni az etnikai szempontoktól.
„Amikor Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes arról beszél, hogy Románia problémáit a regionális és kulturális különbségek eltörlése oldaná meg, akkor persze hogy a Hargita, Kovászna és Maros megyében élők egy nagyon perverz beolvasztástól tartanak. Attól, hogy olyan közigazgatási átszervezést hajtanak végre, amely a közösséget megfosztja a beleszólás lehetőségétől minden regionális intézményben” – magyarázta az RMDSZ elnöke.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes „inkorrektnek és elég veszélyesnek” minősítette azt, hogy Kelemen Hunor demonstrációkat helyezett kilátásba Székelyföld beolvasztása esetében – közölte a Hotnews hírportál. A régiók kialakításával megbízott kormánytag szerint a régiók kialakítása nem jelent „útlevél-ellenőrzést” az országon belül, a régiók a regionális fejlesztés területén fogják összehangolni a megyei tanácsok tevékenységét és a magyaroknak nincs miért tartaniuk ettől.
A Romániában kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) működő közigazgatási régiókkal akarja megkezdeni a 2014-2020-as európai uniós költségvetési időszakot, ezért a közigazgatási átszervezést még idén le akarja zárni. A Dragnea által javasolt regionális felosztásban a székelyföldi magyarság aránya a lakosság 30 százalékot sem érné el az úgynevezett Központi régióban.

(MTI)

The post Kelemen Hunor: a Székelyföldet Ceausescu sem merte beolvasztani appeared first on Szögedöm.hu.