A Széchenyi tér a víz alatt

„Az állatok ösztönszerűleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn este 8 órakor az Újvilágba mentünk vacsorálni, egy jármos ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy 9 óra felé pedig a városháza előtt egy ló nyerített föl keservesen. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái között, s hatalmasan megrázá azokat.” – ezt Mikszáth Kálmán írta az árvíz előestéjéről.

A víz 1879 március 12-én hajnalban öntötte el a várost. A szegediek már 1878 karácsonyától rettegésben éltek, három hónapon keresztül folyamatosan erősítették a vasúti, illetve a folyóval párhuzamos töltéseket. Mindez azonban kevés volt, mert március 11-én este hatalmas vihar tört ki, erős szél fújt, eső is esett. Éjszaka a folyó a várostól húsz kilométernyire északra Petresnél átszakította a gátat, és onnan öntötte el a várost, gyakorlatilag hátba támadta Szegedet.

Hiába erősítették az úgynevezett alföldi vasút töltését (ami északnyugat-nyugat felől védte és védi a várost ma is), a víz – a föltámadt szélvihartól is támogatva – mindent elsöpört. Csak a város legősibb, legkiemelkedőbb része, a Palánk (Dömötör-templom, mely a mai Fogadalmi Templom, azaz a Dómhelyén állt, s az Oskola utca) környéke maradt szárazon. A város többi részét elnyelte az ár, belső és külső területén több mint 36 ezer holdnyi terület került víz alá, és körülbelül 150 emberéletet követelt a 75 ezer lakosból áldozatul. A víz majd csak három hónap múlva, szivattyúzások segítségével kezdett apadni. Abban az időben a házak legnagyobb része nem tartós anyagból épült, 5458 ház összeomlott, épségben csak 265 maradt. Az épen maradt házak leginkább a belváros kőépületei voltak. Mintegy 60 ezer ember vált hajléktalanná. Műemléki épületeink úsztak ugyan a vízben, de nem pusztultak el. Az alsóvárosi templomon, a zsinagógán és még a város néhány megmaradt házán egykorú jel őrzi a víz magasságát.

Az árvíz alapvetően azért következhetett meg, mert nem egyenletesen szabályozták a Tiszát a 19. század folyamán. A Tisza felső szakaszán az ott élő dzsentri anyagi boldogulásának érdekében átmetszésekkel és töltésekkel meggyorsították a víz lefolyását. Ennek aztán az lett a szükségszerű következménye, hogy a még szabályozatlan dél-alföldi szakaszon – ahol nem feudális, hanem polgáriasodó, kevéssé befolyásos társadalmi rétegek éltek – nem bírt lefolyni, és így sűrűn idézett elő komoly árvizeket. Tetézte a komor helyzetet Szeged esetében a Maros is. A gyors folyású Maros éppen Szeged fölött torkollik a Tiszába. Többször felmerült az a gondolat, hogy a vízi biztonság érdekében a szabályozott Marost délen vezessék a Tiszába, ezt azonban gazdasági megfontolásokból végül elvetették.

Az emberek mentésében élen jártak a ladikosok, csónakosok. Pestről Zubovics Fedor nyugalmazott huszártiszt érkezett egy egész mentő-expedícióval. A mentést azonban nem tudták elkezdeni, amíg el nem borította az egész várost a víz. Zubovics így írta le a történteket: „Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán, ahol a mostani Tisza Lajos körút fölső szakasza a folyó felé hajlik. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. Fogódzkodtunk, mi menteni jöttünk, nem meghalni. Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott. Amennyire tudtuk, értésére adtuk, hogy kapaszkodjon valamelyik házba, de ő éppen attól menekült. Később láttuk, mennyire igaza van. Árvízben házra támaszkodni kész halál. Azt tapasztaltam, hogy az ár első rohamaiban, az első órákban dőlt össze Szegeden a legtöbb ház, amikor a víz nemcsak áztatta, de nyomta, húzta lefelé az épületeket. Amelyik ház ezt a rohamot kiállta, még estig megmaradhatott. A jobbak kitartottak másnapig.”

A mentésben sokan részt vettek: Zubovicsékon kívül Makóról, Hódmezővásárhelyről is érkezett segítség, de Csontváry Kosztka Tivadar festőművész is mentett. Segítettek a temesvári utászkatonák is, az ő erejük, csónakjuk, pontonjuk, szakértelmük nélkülözhetetlen volt az életek megmentéséhez.

A Tisza Kálmán miniszterelnöknek küldött hajnali távirat így fogalmazott: „A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket menthették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol. A várfalakra katonák hordják föl a hidegtől megdermedt, ijedtségtől elalélt embereket. A zsinagóga teli vízzel, a keresztény templomok és a főgimnázium menekültekkel. Estig mindent elborít a víz…”

Ferenc József a Vár bástyáján tart szemlét

Az újjáépítéshez szükséges segítség gyorsan megérkezett: már március 17-én Szegedre látogatott Ferenc József. Töltésekről és csónakról is megtekintette a romvárost a katasztrófa közvetlen színterein; a király különös támogatását helyezte kilátásba. A Várat pedig, amelynek tulajdonjogán Szeged és az államkincstár már régóta vitatkozott, a város közönségének ajándékozta.

A magyarság és Európa, sőt a világ közösen építette újjá Szegedet. A legtöbbet Ausztria segítette, de nagyon sokat adományozott Németország is. Jöttek az adományok Oroszországból, Romániából, Szerbiából, Törökországból. A franciák is sokat segítettek, a francia gyűjtést a már befutott művész, a Párizsban élő Munkácsy Mihály védnökölte. Franciaországban volt az első jótékonysági hangverseny Szegedért már március 30-án, de Brüsszel és London is kitett magáért. Szeged szerencsétlensége bejárta a korabeli világsajtót, ennek (is) köszönhetően több mint kétmillió forint jött össze Szeged föltámasztásához, ami a teljesen felépült város értékének mintegy egyhatodát tette ki. (Csak tájékoztatásul: abban az időben egy mázsa búza ára nyolc forint volt, a kukorica mázsájáért pedig négy forintot kértek.

A városban keletkezett anyagi kár az akkori felmérés szerint összesen körülbelül 11 millió forint volt, ebbe a köz-, illetve a magántulajdonban álló épületeket, földeket, ingatlanokat és ingóságokat egyaránt beleszámolták.

Az újjáépítést Tisza Lajos királyi biztos vezette. A szigorú és nagy tekintélyű politikusnak döntő szerepe volt abban, hogy megszületett az új Szeged. Az újjáépítési tervet Lechner Lajos készítette. Az ő elgondolásai és alig négy év megfeszített munkája nyomán Szeged szebb lett, mint valaha, ahogyan azt Ferenc József március 17-i látogatásán megígérte a városnak. Az egykori girbegurba keskeny utcák helyén kirajzolódott az új körutas-sugárutas, rakparttal beépített városszerkezet.

Újszegedet egyesítették Szegeddel, és hozzákezdtek a közúti híd építéséhez. Számos középület, köztük a Szegedi Nemzeti Színház, a törvényszéki palota, a posta ekkor épült fel, de felújították a városházát és a Piarista Gimnáziumot is. Több mint 2600 lakóházat és hatszáznál több, egyéb rendeltetésű épületet emeltek a romok helyére. Lechner Lajos húszféle mintatervvel szabályozta a háztípusok anyagát, alaprajzát, homlokzatát. Külön nagy figyelmet fordítottak az alapozásra. A mintatervekben megszabottaknál jobbat bárkinek és mindenkinek, de egyszerűbbet senkinek nem volt szabad építenie.

The post Szeged pusztulására és újjáépítésére emlékezünk appeared first on Szögedöm.hu.