Az évfordulón igazán érdemes elgondolkodni rajta…

QUE  BONO?

            Ezen ugyancsak el lehet, sőt kell gondolkozni. Ugyanis az okok lehetnek nyiltak, vagy titkosak, fontosak, lényegtelenek, komolytalanok. Fel kellett hoznom ezt az örökzöld témát, mert a Budapesten megjelenő, angol BBC magyar nyelvű “HISTORY” folyóirata megint a “bűnös nemzet” fogalmát akarja feléleszteni – nehogy elbízzuk magunkat. Vagy a hazánk ellen indított általános támadásnak az egyik alkotó eleme.

Romsics Ignác: “Magyarország hadbalép” cikke akár Rákosi idejében is íródhatott volna. Ránki György cikke: “Kényszer nélkül” már a címében is hazudott. Mindkét cikknek azonos – alapvető hibája, hogy a létező okoknak csak a felére épültek. A másik, lényeges okot, mindkettő szemérmesen elhallgatja…

Abból induljunk ki, ami nyilvánvaló. Ha nem lépünk be a  szovjetellenes háborúba, Hitler hazánk megszállása mellett döntött volna, kényszerűségből. Addig, amíg jól mentek a  dolgok, nem akart a győzelemben osztozkodni Magyarországgal. Úgy vélte csak a finnekre, szlovákokra és a románokra (oláhokra Sz.) volt szüksége a győzelemhez. Különösen barátjában, Antonescu román (oláh Sz.) diktátorban bízott s feltehetően, a győzelemből kimaradó magyaroktól visszavett Észak-Erdélyt lett volna Antonescu jutalma.

1941 őszén már a vakok is világosan látták, hogy nagy katlancsaták és győzelmek ellenére, a németeknek nem sikerült megtörniök a vörös hadsereg gerincét. Tudomásukra jutott már a távolkeleti hadsereg nyugatra szállítása is, amely döntően befolyásolta a háború  kimenetelét. Tehát minden  katonára szüksége volt a  német hadseregnek a tervezett 1942 évi “mindent eldöntő” támadáshoz…

Az akkori magyar államvezetés tisztában volt a helyzettel. Tudták, hogy bármi történik is eleinte, a nyugati hatalmak fogják megnyerni ezt a háborút is. Közhihedelemmel ellentétben, egy pillanatig sem hittek Hitler győzelmében. Ezt igazolja  több kísérlet a nyugati szövetségesekkel való megegyezés érdekében.

Akkoriban két helyen lehetett  nyilvánosan kételkedni a tengelyhatalmak végső győzelmében. Az egyik a  parlament két háza, a másik a Magyar Királyi Külügyi Társaság szemináriuma volt.  Az előbbi helyeken az ellenzék mondhatta el a magáét, a másikon pedig az előadók. Mondanom sem kell, az előadók egyetemi tanárok, magasrangú katonák és diplomaták voltak.

1942 szeptemberében indult szemináriumi előadásokra az MKKT ifjúsági szervezetének tagjai is bejárhattunk, csak nem vizsgázhattunk. Az előadásokat az ELTE, akkoriban Pázmány Péter TE, egyik nagy előadótermében  tartották esténként.

Érdekes, sohanemhallott történelmi, katonapolitikai tényekről szerezhettünk tudomást. Például ott hallottam először a “dinamikus” és “statikus” államokról. A statikus állam tipikusan szárazföldi hatalom, határain több ellenséggel. Szűkében vannak a nyersanyagoknak, emberanyagnak. Németország esetére külön felhívták figyelmünket: Például bemutatták a  német vasuti hálózat térképét is. Ebből nyilvánvaló volt, hogy ők mindig kétfrontos háborúra számítottak. Így a vasuti fővonalaik  párhuzamosan haladtak a  Rajna völgyétől a  keleti határokig. Ez az elrendezés nyilván a hadsereg gyors szállítását tette lehetővé, egyik hadszintérről a másikra. Hadvezetésük minden eshetőségre felkészül, pontos mozgósítási terveik vannak.

A dinamikus államok óriási kereskedelmet folytatnak az egész világgal. Hatalmas hadi és kereskedelmi flottájuk van, rengeteg nyersanyag áll rendelkezésükre, iparuk fejlett, kapacitásuk rövid időn belül, úgyszólván korlátlanul fokozható. Emberanyaguk, politikai és gazdasági befolyásuk úgyszólván páratlan.  Haditerveik nincsennek. A háborúkat rendszerint ők kényszerítik ki, eleinte sorban veszítik el csatáikat és lelkiismeretfurdalás nélkül hagyják cserben  kis szövetségeseiket. Néhány év alatt alaposan felkészülnek és  óriási  emberi, anyagi erőkkel támadnak. Mégpedig ott, ahol ŐK akarnak, nem pedig ott, ahol emberi számítás szerint támadniok kellene.

Ezt a fölényt Haltenberger professzor mutatta be Sztalingrád előtt néhány hónappal. Ugyanis az egyik előadásának végén megkérdezte, van e  valakinek kérdése?

Az egyik hallgató harsány hangon kérdezte: Professzor úr, ki fogja  megnyerni ezt a  háborút?  Ez persze akkoriban nevetést kiprovokáló kérdés volt.

Haltenberger komor arccal imigyen válaszolt: “Nem vagyok jós, de ezt talán ön is kikövetkeztetheti”. Azzal odament a  táblához, krétával húzott három vízszintes és vagy tíz fűggőleges vonalat. A második vízszintes vonal elejére  ráírta: ŐK. A harmadikra: MI. A függőleges rubrikák fölé sorban felírta a stratégiai nyersanyagok nevét és utolsó fölé: emberanyag. A számokat fejből, kerekítve írta föl. Majd a krétát letéve, leverte a fehér port a kezéről, felénk fordult és halk “Jóéjszakát” kívánva, kiment a csöndbeborult teremből.

Egy másik alkalommal a haditechnika fejlődéséről volt szó. Az előadó (nevére már  nem emlékszem) bizonygatta a technikai haladás egyetemlegességét. Azaz magas műveltségű, fejlett technikával rendelkező államok tudósai, kutatói tudnak egymás kutatási eredményeiről.  Majdnem mindenki publikál, és tanít. Még a nagyon titkos kutatások is általában egy szinten haladnak – részben mások kutatási eredményei alapján. Elképzelhető, hogy egyes  témákban más államok kutatói kissé előbbre vannak, de hosszú távon a kiegyenlítődés mindig  megtörténik. Ezzel elintézték a “titkos” fegyverek témáját.

Ha az előadóink ezeket a tényeket, elméleteket ismerték, empirikus tudással rendelkeztek, nyilván a kormányzat magasabb körei is tudatában voltak a várható eseményeknek, akkor mi késztette őket a szovjet elleni hadjáratban való részvételre?

Erre a kérdésre csak az azt elhatározó Koronatanács jegyzőkönyve adhatna választ. Az pedig hiányzik. Valaha olvastam két példány létezéséről, melyeknek az első fele egyezik mindkettőben a másik fele pedig más stilusban, különböző szöveggel íródott. Ezek létezéséről sincs biztos adatom, de ha igaz a kósza hír, mindkettő hamisítvány! Ekkor  tűnik elő Ciceró kérdése : QUE BONO? (Kinek jó ?). Kinek az érdeke volt a  háborúba való belépés.

Az említett Koronatanács  résztvevőinek ismert listája szerint ezen az ülésen Chorin Ferenc és a jótékonyságáról is ismert Kornfeld Mór is jelen voltak. Mindketten óriási vagyonnal rendelkeztek, tehát alapos félnivalójuk volt egy esetleges német megszállástól. Nekik életbevágó fontosságú volt e kérdés megoldása.

Chorinok (Chorin Ferenc és fia)

Nyilvánvalóan a háborúba való részvétel mellett foglalhattak állást. Tisztában voltak a német megszállás veszélyével, ami feltétlenül bekövetkezett volna, ha nem veszünk részt – minimális erőkkel. Az érvelés egyszerű volt a hadjárat elején, amikor a németek óriási győzelmeket arattak : Ha nem veszünk részt, elveszítjük az eddig visszakapott területeket. Azt már nem magyarázták meg az egyenes gondolkozású katona Államfőnek, hogy elsősorban a saját bőrük megmentéséről van szó.

Az állam szempontjából  az volt a különbség, hogy a  megszállás csak három év múlva következett be. Ha nem lépünk be, 41 őszén megtörtént volna, amikor már látták Hitlerék, hogy minden emberre szükség van, mert a vörös hadsereg gerincét nem tudták megtörni. Egy akkor alakuló (honi) Quisling kormány száz százalékig teljesített volna minden német követelés. Tehát a vér és anyagi veszteségünk még  nagyobb lett volna!

A Gyorshadtest, majd a  2. hadsereg kiküldésének  árán a magyar zsidóság – egyedül Európában –  komoly veszteséggel ugyan, de zömében túlélte a háborút. Ugyancsak a túlélők között voltak a nagyiparosaink, akik a Gestapoval kötött szerződés alapján  egy teljes vonatrakomány gazdag illetve fiatal, életerős, Izrael által  használható zsidóval együtt Svájcba  utazhattak – vagyonuk a Gestaponak átruházása  ellenében.

Ha az elmondottakra bizonyíték szükséges, el kell olvasni özv. Horthy Istvánné  könyvét (Becsület és Kötelesség). Ebben olvashatjuk, hogy a cionisták képviselője, Dr. Ruben Hecht búcsúlátogatása alkalmából megköszönte Horthynak a zsidóság érdekében kifejtett tevékenységét.

Dr. Reuben Hecht – Hecht Museum

Ide tartozik az is, hogy a volt budapesti US ügyvivő, Montgomery úr egy alapot hozott létre, amelyen keresztül Ő, Chorin Ferenc, Kornfeld Mór és mások fedezték a Horthy család Estoril-i életének költségeit.

Vigh Mátyás

PS

KASSA BOMBÁZÁSA

2013 augusztus 5

Ajánlott honlapoldal : www.corvinuslibrary.com

Haltenberger Samu (1875-1956) – Csonka Jánossal együttműködve részt vett a Magyar Királyi Posta motorizálásában, elindítója volt a vidéki Posta-autóbusz hállózat kiépítésének, majd 1913-tól a Szürketaxi Vállalat (a mai Főtaxi) egyik alapítójaként, később vezérigazgatójaként alkotott maradandót. 1943-ig kulcsszerepet töltött be a magyar közlekedéspolitikában, majd 1945 után is azon fáradozott, hogy a háború romjain a gépjármű-közlekedés is újjáéledjen. A kommunisták internálták, vagyonát elkobozták, és vidéken kellett élnie szinte élete végéig, csak meghalni térhetett vissza Budapestre. (Sz.)

The post MIÉRT TÁMADTUK MEG A SZOVJETUNIÓT? appeared first on Szögedöm.hu.

[EVSZAM] évvel ezelőtt ezen a napon szállták meg a német csapatok Magyarországot. Az ország ismételten elveszítette függetlenségét, és elkezdődött a 20. századi magyar történelem egyik legszörnyűbb tragédiája. A kérdés magától értetődő: miért volt szükség az ország megszállására?

A Margaréta-terv – Margarethe hadművelet

1943. fordulatot hozott a második világháborúban. A sztálingrádi és a kurszki német vereség, Észak-Afrika elvesztése a nácikkal szövetséges országok politikai vezetését rádöbbentette, hogy a háború megnyerésére Hitler hadseregének egyre kevesebb  az esélye. A fordulat először Olaszországban következett be, miután 1943 nyarán a nyugati szövetségesek partra szálltak Szicíliában. Mussolinit megbuktatták, az új olasz vezetés pedig némi habozás után szembefordult a németekkel. A tétovázást Hitler kihasználta és a németek rövid idő alatt megszállták az országot. Bár Mussolinit egy SS-egység kiszabadította és az olasz ,,csizma” déli részén a Wehrmacht megszilárdította a frontot, az esetnek komoly következményei lettek.

Hitler úgyszólván semmit nem bízott a véletlenre: nem akarta, hogy megismétlődjenek az olaszországi események. A német vezetés tisztában volt Magyarország stratégiai jelentőségével, ugyanis ha az ország kiválna a háborúból, akkor összeomlana az egész balkáni front. Ez volt az érem egyik oldala, másrészről a Führer nem bízott a Kállay Miklós vezette kormányban. Nem volt alaptalan Hitler kételkedése, a hírszerzés folyamatosan tájékoztatta a vezérkart a Kállay-kormány kiugrási tárgyalásairól.

Az első jelentős dátum a megszállást előkészítő terv (Margarethe I.) kidolgozásánál 1943. szeptember 30-a volt. Az időpont nem véletlen: egyfelől Olaszország kiválása a háborúból, másfelől a keleti fronton történt hadműveletek indokolták a tervezés mielőbbi megkezdését. A megszállás végrehajtásához román és szlovák haderőt is bevetettek volna, emellett előirányozták a magyar honvédség lefegyverzését. A terv három hadműveleti zónára osztotta az országot. Az első zóna a Tisza vonaláig kiterjedő területeket foglalta magába. A második a Tiszától keletre és délre helyezkedett el, míg a harmadik zónát a Tiszától északra hozták létre.

A Margarethe I. előkészítése kapcsán a német vezérkar novemberben két említésre méltó döntést hozott. Feladták a magyar haderő lefegyverzésének gondolatát, valamint számbavették a hadművelet végrehajtásához szükséges katonai erő nagyságát. Utóbbi nem lehetett egyszerű feladat, hiszen a front megnövekedett igényei miatt egyre kevesebb felhasználható alakulattal számolhattak a német stratégák. A következő lényeges dátum 1944. február 19.: ekkor a német vezetés ismét összeállította a rendelkezésére álló megszálló egységek számát. Lényeges változásnak tekinthetjük, hogy különös figyelmet szenteltek a hadművelet kivitelezésénél az SS-alakulatoknak.

Hitler február 28-án parancsot adott a Margarethe I. mielőbbi véglegesítésére. A terven ismét módosítottak, a felvonulási terepet Magyarország határain belülre helyezték. Nem véletlen, hogy az akciót aTrójai faló fedőnévvel illették. Azt már nem is tekinthetjük meglepőnek a tervezéssel kapcsolatban, hogy újfent felmérték a bevethető csapatok számát. A keleti front eseményei azonban ismételten felborították a katonai vezetés számításait. A március 4-én megindult szovjet támadás hatására egységeket kellett elvonni a megszállást végrehajtó erőktől. Ráadásul a megszállást sem lehetett tovább halogatni, így március 7-én Foertsch tábornokot hivatalosan megbízták a Margarethe I. végrehajtásával.

A határmenti csapatösszevonásokra felfigyeltek ugyan a magyar hatóságok, de konkrét ellenlépéseket nem foganasítottak. Arról már esett szó, hogy a felvonulási terepet az ország határain belül képzelték el a németek. A kérdés ezek után csupán az maradt, hogy milyen indokkal állomásoztassanak katonai alakulatokat az országban. Túl nagy fejtörést nem okozott a probléma megoldása, hiszen elég volt a keleti fronton kialakult helyzetre hivatkozni. A magyar vezetés nem gördített semmiféle akadályt a német követelések teljesítésének útjába. A terv tökéletes kivitelezését már csak egyetlen tényező zavarhatta meg, ez pedig nem volt más, mint maga a kormányzó: Horthy Miklós.

Mi történt Klessheimben?

Hitler ebben az esetben is biztosra akart menni, semmit nem akart kockáztatni. Ennek megfelelően március 15-én meghívta a kormányzót a Salzburg mellett található klessheimi kastélyba. A meghívó március 18-ra szólt. Horthy ingadozott: tudta, nem véletlenül kapott meghívást Klessheimbe. Pro és kontra hangzottak el érvek, a kormányzó végül mégis az elutazás mellett döntött. A magyar küldöttség március 18-án a délelőtti órákban érkezett meg a salzburgi pályaudvarra. Nem mondhatni, hogy a Führer túl sok időt hagyott volna az utazás fáradalmainak kipihenésére, egyből a tárgyalások megkezdését sürgette. Horthy visszaemlékezése szerint Hitler meglehetősen zavarban volt a megbeszélés kezdetén, nem tudta, hogyan kezdjen bele mondandójába. Végül kerek perec kijelentette: nem akarja, hogy az olasz példa megismétlődjék, ezért megtette a szükséges óvintézkedéseket.

Edmund Veesenmayer (1904-1977)

Miután Horthy előtt világossá vált, hogy felesleg érveket felsorakoztatnia az ország megszállása ellen, odakiáltotta Hitlernek: „Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom!” Horthy ezt követően távozott és kérette kíséretének tagjait. A németek légiriadóra hivatkozva nem engedték útjára a magyar küldöttséget. Délután újabb tárgyalásokra került sor, de változás nem történt. A magyar küldöttség hazatartó különvonatát többször feltartóztatták a német hatóságok, így nem meglepő, hogy a megszállás kezdetekor még osztrák területen tartózkodott a szerelvény.

A német erők három irányból támadtak az országra. Ha rosszindulatúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk: úgy haladtak előre, mint kés a vajban. Bajcsy-Zsilinszky Endre tettét, és néhány helyi lövöldözést leszámítva gyakorlatilag semmifajta ellenállásba nem ütköztek a németek. A kormányzó megérkezését követően a várba hajtott, túl sok illúziója nem lehetett a jövővel kapcsolatban. A koronatanács ülésén a belügyminiszter beszámolt az országban történt változásokról.

A németek szinte azonnal átvették a rendvédelmi szervek funkcióit, letartóztattak több képviselőt, túszul ejtették a gazdagabb zsidó családok tagjait. Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja Edmund Veesenmayer volt. Nem véletlenül esett a Führer választása Veesenmayerre, hiszen a sztárdiplomata jól ismerte a magyarországi viszonyokat. Veesenmayer céljai elérése érdekében nem csupán a diplomáciában megismert eszközöket használt, gyakran kegyetlen fenyegetőzéssel érvényesítette akaratát.

1944. március 19-ét követően az országot a teljes katonai és politikai káosz jellemezte, amely végül totális katasztrófához vezetett. Megkezdődtek a deportálások, az ország szisztematikus gazdasági kifosztása…

Erdei András, Kovács Linda

Forrás: Magyarország német megszállása – Múlt-kor
Múlt-kor történelmi portál

The post Magyarország német megszállása 1944. appeared first on Szögedöm.hu.