Az eddigi vitáinkból rengeteget lehetne tanulni, mellyel eredményesebbé, rövidebbé tehetnénk az új vitáinkat! Érdemes tehát a nagy vitákat elemezni!

„El kell veszni a világnak – vagy győzni az igazságnak.”

(Az idézetek forrása Fekete Gyula: Gondolkozzunk, magyarok! Magvető Kiadó, Budapest. 1989)

A vita

„… tiszta, egyenes beszéddel kicseréljük gondolatainkat valamilyen közügyről.”
„… mi az űrrepülés korában is makacsul lovas nemzet maradtunk, tudniillik annak a csontig koptatott szólásmondásnak az erejéig, mely szerint folyton átesünk a nagy lendülettől a ló túloldalára.”
„Mintha annak a sokat emlegetett közhely-lónak nem is volna megülni való nyereg a hátán, csakis a túloldala volna.”

A vitakultúrához

Egyrészt: nem sokan lehetnek, akik a viták fontosságát megkérdőjeleznék. Azonban, mint minden jóval, ezzel is vissza lehet élni. Alább erre is találunk két példát.
Másrészt: A ’80-as évek óta eltelt évtizedek alatt sem történt meg a viták lezárása, pedig az elmúlt évtizedek után már egyértelmű az, hogy a vitázók közül kinek lett igaza!
A vita lezárása alatt azt szeretném érteni, hogy mértékadó helyről hangozzon el:
ez a két vita eldőlt és Fekete Gyulának lett igaza! Fontosnak tartom azt is rögzíteni, név szerint megnevezni ugyanekkor, hogy kik tévedtek, kik gáncsoskodtak!
E nélkül a mai vitáink is parttalanná, szócsépléssé, szájkaratévá, a vitapartnerek kifárasztó szétbeszéléssé, így a vita lényegének ellehetetlenítőivé, a vita kisiklatójává válnak. Vitakultúránkat nem lehetne jobb példákon bemutatni, mint a hazai népesedésről és a településfejlesztésről lefolytatott viták esetén.
Az eddigi vitáinkból rengeteget lehetne tanulni, mellyel eredményesebbé, rövidebbé tehetnénk az új vitáinkat! Érdemes tehát a nagy vitákat elemezni!

A nagy viták

„A népesedési vita 63-64-ben robbant ki, majd 72-73-ban újra fellángolt, és hosszú évek csendje – már-már szilenciuma – után 81-ben ismét terítékre került.”
„Voltak és vannak, nem is kevesen, akiket a vita nem ér el. Ingerülten lapoznak tovább vagy egy ajkbiggyesztéssel, vállrándítással, mondván: És akkor mi van?”
Az író Fekete Gyula nevéhez kapcsolható, aki társadalmunk valós gondjaira fogékony íróként 1980-1989 között próbálta a reflektorfényt ismét a fontos témákra irányítani.

A vita két témakörről folyt:
– a magyar népesség tragikus fogyása és
– az értelmetlen településfejlesztés. Természetesen ez utóbbi is a demográfia felől közelítve.

A helyzetünk

„Tavaly 126 800 halálesetet regisztráltak, s csak 88 700 élve születést.”

„A demográfiai viszonyok átalakulása Északkelet-Magyarországon például ott tart, hogy három térségben (Szikszó és Edelény körzetében, valamint a Bodrogközben) az általános iskolás korosztályban többségbe kerültek a roma gyerekek a nem romákhoz képest.”

„A rendszerváltás idején 10,375 milliós népességű Magyarország lélekszáma 2010 közepén csökkent 10 millió alá. Az utóbbi négy évben 130 ezer fővel esett a lakosság száma, ez év elejére 9,88 millióra.”

„A segélyből élő legszegényebbek egyik fő jövedelmét, a családi pótlékot – a megélhetési gyerekvállalás elutasításának jelszavával – évek óta hagyja elinflálódni.”
Tehát vannak, voltak, akik nem a gyerekért, hanem a gyerekből éltek! Értékrend torzulás ez is a javából! Ezzel egyes térségek demográfiai arányait alaposan megváltoztatták, mint látszik a HVG cikkéből is! (HVG 2014. március 8-i, nőnapi száma.)
Magyarul, röviden: „… több a koporsó, mint a gyerekágy …”

A tényleges döntéshozók régi szándéka

„Már látszanak a rossz kormányzás jelei több országban is, túl sok szükségtelen halált okoz az éhezés. A problémák pedig csak sokasodnak a világ népességének növekedésével, különösen Fekete-Afrika országaiban.”
A világ népességnövekedése egyeseknek nagyon régóta az első tényező, melyet meg kell állítani. Nyilván másként kellene azonban a témát kezelni Afrikában, mint Magyarországon! Mégis, mintha mi lennénk a mintaterepük.

A vitákat bemutató idézetek

„… hosszabb idő óta tisztázatlan, elmélyülő problémák …”

Vita a népességfogyásról és főleg annak okairól

„Az élet átörökítése – újratermelése – társadalmi alaptörvény. Minden ennek a függvénye, minden egyéb ezt kell szolgálja, mert amennyiben nem ezt szolgálja, annyiban kártékony, antiszociális.”

„Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk magunkat a világból, Arany Jánossal szólva: „Mint lepke a fényt elkábulva issza,/Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet”. Igenis minket, ma élő nemzedékeket illet minden felelősség. Igazságtalan az egyénre minden általánosítás, de a közösségre joggal mondhatom: a magyar történelem legkártékonyabb söpredéke vagyunk – kívülről nézve mindnyájan – ma élők, 30-35-ön felül, akik végig békés évtizedekben összehoztak egy vesztes háborút, 700 ezres emberveszteséggel s hétmillió elkaparttal (az abortuszok ártatlan áldozatai, a bűn nélkül kivégzettek – RM) a csatát nem látott mezőn.\”
http://nepesedes.hu/drupal/node/67

Vita a településpolitikáról, azaz a magyar vidékről

Településpolitika – csőlátás (1982.)

„… a nép semmilyen politikai befolyásolásra nem tud sokáig ellenállni az érdekviszonyok hatásainak. Ténynek vehetjük: nálunk olyan érdekviszonyok alakultak ki, melyek a kisfalvak elnéptelenedését, elöregedését s a nagyvárosok felduzzadását segítették elő.”

„… az a gyakorlat, amely a költségvetésből a településfejlesztésre szánt pénzek 65 százalékát Budapestnek és az öt nagyvárosnak juttatta, a kétmilliónyi lakost számláló kisebb falvaknak pedig mindössze egy százalék jutott, az a gyakorlat nagy ívben esett át a nyereg túloldalára.”

A helyzet ma is szinte változatlan. Erről korábban itt írtam

„Feltűnő, milyen törvényszerűen zsákutcába viszi a tömérdek költséggel, nagy reményekkel indított vállalkozásainkat is az egyszempontúság. S elmaradhatatlan szövődménye, a csőlátás, amikor a vállalkozás – a koncepció, a doktrina – hívei, szerelmesei, rajongói csak azt hajlandók észrevenni, számon tartani, ami őket igazolja, de kiesik a látószögükből minden érv, tény, vészjel, ami ellenük bizonyít.”

„Mondjuk beszentelődik az a szempont: az egy-kétezer lélekszámnál kisebb falu, mint termelői s mint fogyasztói egység, nem korszerűsíthető. S ebből a csőlátásból kimarad, hogy a falu társadalmi egység is, emberi közeg, szülő-nevelő közösség, számba is alig vehető emberi értékek hordozója.”

Az ellenzők módszerei, technikái

„Én is úgy látom, hogy az irodalompolitikai gyakorlat realizmusundora … a közéleti felelősséget, a sorsproblémákat felvállaló irodalom elszigetelése két-három évtized után meghozza a maga „gyümölcseit”. Korszakok irodalmát csonkította meg ez a gyakorlat, már – ahogy én látom – helyrehozhatatlanul. Azt kell mondjam, gyógyíthatatlanul.”

„„A magyar társadalom sok súlyos problémája közül nem a népesség fogyása a legsúlyosabb” – véli Józan Péter.”; a relativizálás veszélye!

Nem ismerős „megoldásaik” ezek a mai vitákból is? Megdöbbentők a trükkjeik! Megdöbbentő, hogy mit meg nem engednek maguknak!

Ismerjük fel: mindez nem a véletlen műve, mint a földrengés, hanem

„Nyilván tudatos és szándékolt koncepció, hiszen tetten érhetjük más, nehezebben mérhető és áttekinthető szektorokban is.”

A megoldás elvei

„A megoldás alapelvének talán ez kínálkozik: mindennek zöld utat, ami a közösségnek hasznos; mindent korlátozni, lehetetlenné tenni, ami a közösségnek árt, másokat, vétleneket károsít.”

„… a szellemi élet javát a maga sokszínűségében kell segítségül hívnia a politikának, hogy nagy hibát ne kövessen el, hogy a lehető legjobb megoldást találja meg nagyon akut, elmérgesedett, sürgető kérdésekre.”

„Ami engem illet, a legfőbb erkölcsi törvénynek azt tartom: visszaadni legalább annyi értéket a társadalomnak, amennyit tőle kaptunk – lehetőleg kamatostul.”

A javaslataim:

– Azt már tudjuk, mit írt le Fekete Gyula, de kellene egy név szerinti lista azokról, akik a vitapartnereik voltak.
– Kellene egy, az enyémnél teljesebb, lista az ellenzők vitatechnikáiról, vitamódszereiről, mert ezek az egyéb vitáinkban is előjönnek. A jövőre nézve is nagyon tanulságos lenn!
– Kellene egy lista az ellenérdekekről, amelyek a legfőbb gáncsolók.
– Jó lenne a viták következményeit költségelni, beárazni, amennyire csak lehet, mert a mai világunk nyelve a pénz.
– Az előbbiek birtokában kellene egy új demográfiai stratégia, minél előbb! Ebbe be lehet építeni a legeredményesebb országok – mint Franciaország – legjobb gyakorlatát.
– Kellene egy lista a többi lezáratlan, nagy vitáinkról is, amelyek már évtizedek óta fekélyesednek. Ezek nagy részét az idő már eldöntötte! Ilyen pl. a – Bős-nagymarosi gát története. Addig, amíg élnek, akik azokat elszenvedték, akik a részesek voltak bármely oldalon, akik még valós információkat tudnak adni.
„… legyen végre felelős gazdája a népesedésügynek”

Dr. Rigó Mihály
okl. erdőmérnök, okl. építőmérnök
Szeged, 2014. március 11.

The post Lezárásra váró, évtizedes viták és tanulságaik appeared first on Szögedöm.hu.

Minden futballpályának van középpontja. Innen indítja a játékot a bíró akár többször is, ha szükséges. Kezdőrúgás. Zárórúgás azonban nem létezik. Az egyik fél nyert, a másik veszített, vagy döntetlen lett az eredmény. Ha a fölvett filmet visszafele játsszák le, ez a helyzet akkor sem változik, sőt még bizarabbá válik.

Nem változik akkor sem, ha közben lebontják a stadiont és helyén már csak gyomok tenyésznek. Bizonyos dolgok ugyanis látszólag ugyan közelednek egymáshoz, miközben a valóságban, lényegüket tekintve egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Mint például a mindinkább individualizálódó modern építészet, és a kormányát vesztett képzőművészet.

1

Azok közé tartozom, akik egyrészt abban hisznek, hogy a mi időnkben, azaz az emberiség valós idejében létező világ gyakorlatilag nem csupán nagy valószínűséggel képzelhető el, de léte akár bizonyítható is, ámbár tény, hogy a fény terjedéséhez is időre van szükség. Ez az idő már a mi Naprendszerünkön belül is tekintélyes. Amikor azonban az asztrofizikusok nem látszó galaxisok létezési rendjéről, anyagainak milyenségéről, fizikai állapotáról vitatkoznak, ezt csak azért tehetik meg, mert egyrészt a matematika szabályait tértől és időtől független létezőként fogadjuk el, továbbá mert tudomásul vesszük az anyag- és energia-megmaradás elvét, valamint azt a paradox tényt is, hogy például a fény, vagy az elektromosság rezgésként vagy energia folyamként is egyaránt értelmezhető .Tényként fogadom el azt is, hogy bolygónk, de a galaxisunk is létrejötte óta állandóan változik, aminek számtalan oka van, de ez a tulajdonsága szükségszerűen magával hozza az idő létezésének, sőt mérhetőségének tudomásul vételét is. Viszont ha ez így igaz, el kell fogadnom azt is, hogy ha ennek kezdete van, akkor vége is kell legyen. Hogy kezdete van, arra az embernek létezése hajnalán azonnal rá kellett jönnie, hogy vége is van, nyilván arra is, de hogy az utóbbi hogyan, hol és miként valósul meg, nyilván homályban maradt. Mint az is, hogy mi és miként létezik – ha létezik – odaát, vagy hogy az egész csak álom. Ám ha tényleg csak álom az csupán, miféle képzetek andalítják, vagy éppen gyötrik a szunnyadót – kérdi a reményt vesztett dán királyfi?

Az ember az a lény, melyiknek tudata és szabad akarata van, kezdetben tehát az ember és környezete egy univerzális rendszer tagjaként létezett, de mégis az előbbi nem csak azt, akkor és annyit vett el belőle, amire és amennyire szüksége volt, hanem az gyakran ennél többet is. Pontosabban ez a lehetőség ösztönözte, sarkallta alkalmasint netán ki is kényszerítette azt a mód, eszköz-, és tudástárat, mely hozzásegítette ahhoz, hogy könnyebben és több terméket tudjon kihozni belőle. Tehát választania, válogatnia, mérlegelnie kellett, amiért is lépésről lépésre el kellett sajátítania az érték, illetve a cserérték fogalmának gyakorlatát is. Mindez azonban közösséget, az pedig előbb legalább valamilyen metakommunikációt, majd verbális, végül rögzíthető, lejegyezhető jel-, sőt szabályrendszer elfogadását tette szükségessé.

Anélkül, hogy végigbillentyűzném az emberiség egész civilizációjának történetét, elégedjünk meg azzal, hogy párhuzamos történetként skálázhatjuk végig kulturális történelmünk teljes klaviatúráját is, úgy mint a környezet humanizálásának folyamatát. Ami a szállás-, vagy búvóhelyből otthont hozott létre. Vagyis olyasmit, ami nem csak a rideg tényekről, de vágyainkról, teljesíthetetlen szándékainkról, sőt még álmainkról is szól. Ezért van az, hogy az igazi építészetben ma – csakúgy mint mindenkor – fellelhető volt – mint ma is az – a transzcendencia, a szakralitás. Függetlenül attól, hogy mi akár alkotójának, akár közönségének aktuális világnézete. A kultúra és a kultusz egy tőről fakad ugyanis. Én tehát úgy vélem, hogy nem a munka általában az, ami az embert emberé tette, hanem a környezet tudatos és átalakítása, és ezen belül is különösen az építés. Annál inkább, mert – a gravitációt kivéve – az összes természeti erő lényegét okát és következményét viszonylag hamar meg tudta érteni.

2

Megrázó élményem volt, amikor 1963-ban életemben először láttam Párizsban. Bár már Angliában is lezajlott a Festival of Britain, és a modern építészet széltében-hosszában virágzott, s magam az eltökélt modernisták közé soroltam, mégis mást vártam a Világkultúra katedrálisától. Valami méltóságteljesebbet, pompázatosabbat – már csak azért is, mert francia földön, a Napkirály egykori palotája, a Louvre, a Notre Dame és az Eiffel-torony meghatározta erőtérben áll. Nem tér, tehát hanem hely. De nem ezért nőtt szememben azzá, hanem Henry Mooreszobra miatt.

A II. Világháború után sebtében felhúzott Világ Örökségi Központ három építész csapat munkája. Bernard Zehrfuss (USA), Marcel Breuer (Francia ország), és Pier Luigi Nervi (Olaszország). Ámde a terveket egy ötfős, szintén nemztközi hírnévnek övendő építészcsoport készítette. MelynekLucio Costa (Brazilia), Walter Gropius (USA), Le Corbusier (Franciaország), Sven Markelius (Svédország) és Ernesto Nathan Rogers (Olaszország) voltak a tagjai, de munkájukat segítette Eero Saarinen (Finnország) is.

Számomra ugyan a hatalmas épülettömeg forradalmian sodró lendülete mintegy biztatásként hatott és derűsebb jövőt ígért. Különösen az, hogy szilárdan meg is volt támasztva ama szobrok, képek és egyéb műalkotások tömegével, melyeket korábban a nagyközönség egyáltalán nem is igen láthatott, ám alkotóik most akár ingyen is felajánlottak, csakhogy szerepeljenek legalább a megnyitó protokoll kiállításán, vagy legalább a katalógusban. Ám számomra mégis Henry Moore Lepelbe burkolt fekvő nő alakja humanizálta a teret hellyé.

Persze az is igaz, hogyHenryMoore és Barbra Hepworth munkái közül már Angliában sokat láttam megcsodáltam, különösen azokat melyeknek szikár szépsége, szinte eszköztelen monumentalitása, viszonylag kis mérete ellenére mégis a humánum kihívása volta táj, a környezet időtlen természetességével szemben.

Párizsban ugyanez ütött szíven. A kultúrát szolgáló épület vitathatatlan racionalitása, és a valójában kicsiny és zárt tömegű kőszobor, ami ott akkor az őskortól elhelyezése napjáig eltelt időszakkultúrájának sűrítménye,amiben még mintha az anyaság gondolata is felsejlene.

Persze elég nyilvánvaló, hogy a nagy sietségnek igen prózai okai is voltak. A gazdasági mutatók egyértelműen azt jelezték, hogy a háborút követően igen széles tömegek számára sürgősen munkahelyetkell találni.Másrészt bizonyos iparágakban, mint példáula repülőgépgyártásban, a gyártókapacitások nagy hányada elvesztette nem csak piacát, de a hagyományosan jól fizető klientúráját is. Vagyis ezen a téren ateljes átszervezéséletbevágó fontosságúvá lépett elő. Végül, de nem utoljárarégi tapasztalat az is, hogyaz emberek nagy többsége minden hasonló méretű világégés után valamilyenradikális megújulásra vár. Olyasmire például, mint amilyet Lenin, Sztálin, Trockij és álcázott szadista elv- és bűntársaik hirdettek. Főként Nyugaton és az ottani baloldali, vagy magát liberalistának valló szalonkommunisták és a kótyagos szabadkőműves elit számára.

3

Ennél a pontnál azonban furcsa paradoxonnal kell szembenéznünk. Az ipar és ezen keresztül a gazdaság, sőt még a politika is a tömeggyártás, a tipizálás, a szabványosítás elterjesztésében kereste a kiutat, a szép helyetttehát megelégedett a tetszetőssel, a divatossal. Ha meggondoljuk, Le Corbusierkorai munkássága sem más, mint heroikus erőfeszítések sora annak érdekében, hogy az ember méretéből vezessen le egy olyan arányrendszert, amely kis korrekcióval alkalmas teljes körű fizikai, biológiai és pszichológiai kiszolgálására, vagyis minden használati tárgy tömeges előállítására. Beleértve még a lakást és környezetét is. De mégis arányos, vagyis szép.

Messzire vezetne azonban, ha itt és most belebonyolódnánk annak a gubancnak a kibogozásába is, ami végül a Nagy Túltermelési Válságba torkolt, és melynek minden bizonnyal szerepe volt a Modulor gondolat zátonyra futtatásában is. A krízis ugyanis feje tetejére fordította még a megszokott gazdasági logikát is, politikai értelemben pedig ajtót nyitott mind a nácizmus, mind a sztálinizmus előtt s ez a gesztus magával hozta a Második Világháború kitörésének nem csak lehetőségét, de valójában szinte a szükségszerűségét is. Témánkat tekintve azonban a legfontosabb, hogy a világégést követően immár globálisan új világrend alakult, melynek természetesen része az érték rend, vagyis új kulturális rend is. Azaz az építészet és a képzőművészet; és ezek egymáshoz való viszonya is. A helyzet az, hogy ami egykor ilyen vagy olyan okból összetartozott, jelenleg a magáét fújja, s éppen ezzel a forradalmian újnak hirdetett magatartással szorítják ki egymást a pályáról. Ugyanis mindkettő ma már egyértelműen a befektetővilág pénzére játszik, de sajnos annak csak tőkéje, hitele, kamatlába, stb. van, de hagyományos értelemben nem hogy kultúrája, de még arca sincsen. Mert nincsen is rá szüksége. Minden eladható. Csak tömegesen fogyasztott áruvá kell zülleszteni. Vagy koronázni?Mindenekelőtt az alkotót, és művét is. Az előbbit általában akkor, ha ő már maga vagy irodája olyan híres, és szolgáltatásai olyan drágák, hogy igénybevételükkel fel lehet vágni. Véleményem szerint talán a szecesszió korszaka volt az utolsó, amikor az építészet és a képzőművészet közösségi, avagy azt kifejező jelenségként léptek a nagyközönség elé. Ámbár már akkor is voltak művészek, akik saját világuk, magányuk kivetítette szorongásaik, sőt később már ebből lepárolt stílusuk másságát emelték a művészet piedesztáljára. Ámde mindez még együtt volt igaz mind az építészetre, mind a képzőművészetre.Lásd a katalán Gaudí, a magyar Lechner, a transzszilván Kós Károly vagy Jakab Dezső Komor Marcell mellett a Lechner Ödön által kezdeményezett nemzeti szecessziós irányzat nagy alakját,Toroczkai Wiegand Edét. De ide sorolhatjukErkel Ferencet, és mindenek előttLiszt Ferenc különösen kései műveit, aki odahagyta Mahler, és különösen Bruckner, valamint Reger és társai odakozmásodott birodalmi bombasztikus stílusát. Kodály Zoltánnál azonban már gyakran az épített környezeten túli természet veszi át önazonosságot mozgósító szerepet, melyhez azonban ama pedagógiai és kutatói küldetés tudat párosult melyet joggal tartanak a modern dal és kórus zene teljes megújítójának. (Jézus és a kufárok,Nyári este stb.). Bartókpedig általában már nemcsak a hagyományos zenei formákon, és nyelvezetén lép túl, hanem már a saját szorosan vett nemzeti –etnikai azonosság tudat határait is feszegeti (Allegro Barbaró—Zene húros és ütőhangszerekre”, Bolgár táncok stb.)

4

Nem lévén törtész és különösen jártas a társadalom-lélektanban, de még a freudizmus világában sem, nem tudom megmagyarázni, hogy a magyar szecesszió korszaka miért esik egybe az idegen etnikumoknak a történelmi Magyarország területére történő benyomulásával, a kétkezi iparos réteg és a tehetős paraszt gazdálkodók polgárosodásával, vagy az öntudatosodó ipari proletariátus politikai megjelenésével. Felthető, hogy nem véletlen. Azonban volt itt egy sajátosan magyar tényező is. Az egyik a speciális magyar-osztrákviszony. A dualizmus, meg a millennium eufóriája, és főnemesi réteg legalább egy jelentős hányadának fékezhetetlen hatalomvággyal párosult cinikus idotizmusa, amit még a Kun Bélánálsokkalta kisebb stílusú bolsevisták sem hagytak volna kihasználatlanul

Jött tehátTrianon, Horthy Miklós és néhány évig hozzácsapódva az a konzervatív ízlésvilág, amely szinte minden modern művészeti megnyilvánulás mögött a megbukott bolsevista szellemiségét vélte visszaköszönni.Gróf Klebelsberg Kunó volt az kultúrpolitikus, ki egyrészt felismerte, hogy a megcsonkított Magyarország jövője elsősorban kulturális, sport, tudományos és művészeti teljesítőképességétől függ. Már csak azért is, mert csak így lesz képes szembeszállni,mind az egyre agresszívebb nácizmussal, mind pedig az egyre szemérmetlenebb Kisantant államokkal.

De mert bár például többek között németül folyékonyan beszélt és közeli barátja volt az akkori bajor kultuszminiszter, s bár több száz elemi népiskolát és két egyetemet alapított is, továbbá Magyar Intézeteket hozott létre Európa kulturális központjaiban, még arra is futotta erejéből,hogy politikai felfogásuktól függetlenülösztöndíjjal támogasson művészeket, vagy ilyen csoportokat. Jelentős állami megbízásokkal támogatta például Aba Novák Vilmost, aki a korszak szerintem legeredetibb, és legtehetségesebb muralistája volt. Sajnos túl fiatalon vitte el a halál, de voltak és nem kevesen, akik szerint a nagy pénzpocsékló így is kelleténél tovább élt. A következő parlamenti választás eredményén ez meg is látszotton, amikor is szélsőjobboldali csoportosulásokulások a „célszürű szögény embörök” támogatói mezében foglaltak el vagy százharminc parlamentihelyet úgy is, mint a legnagyobb ellenzéki párt. Sajátos hungarikum, hogy éppen ez időben mind Rákosi, mind Szálasi ugyanabban a szögedi Csillagban ültek, ugyanazért, csak talán nem azonos cellában üdültek és nem azonos műszakban kellett melózniuk.

5

Ma, 2013 év végén ott tartunk, hogy bár a történelemnek nincsen vége, de szinte minden, aminek közelednie kellene egymáshoz, egymástól távolodik. Az építés az építészethez, az építészet az építőművészethez, az építőművészet a képzőművészethez stb. Ehelyett ezek a diszciplínák egyre gyorsabban szívják el egymás elől az éltető oxigént. Mivel napjainkban szinte már majdnem minden megvalósítható, igazi határ kizárólag a rendelkezésre álló pénz, pontosabban az adott befektetés amortizációja, annak helye és időpontja. A „szép” tehát relativizálódott, csakúgy mint ahogyan a kifinomultan a nyálat, gyomrot gyógyítva bizsergető ételből, italból ingerlő egészségre ártalmas olcsó tömeg és látvány kotyvalék. Mégis, 912-ben, amikor még a politikusok nagy része még a világbékéről papol, a züllöttségéről, és dekadenciájáról elhíresült ADY már leírta eme halhatatlan sorait:

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

KÓDA

Közel száz év telt el azóta, mióta Adyezeket a próféciákat papírra vetette. A kérdés már most az, hogy változott-e a Világ helyzete azóta. Nos a válasz IGEN is meg NEM is. Kétségtelenül igazuk van azoknak, akik szerint a földutakat már rég leaszfaltozták és akár Tibetbe is kényelmesen el lehet jutni vonattal. Sőt, aki maga szereti nyomni a pedálokat, és maga szeret kínlódni a műszaki katalógus szerint automatikusan működő ketyerékkel, vásárol magának egy olcsó verdát és hozzá egy globális üzemanyagkupont, és már mehet is.

Másrészt – különösen Latin-Amerikában – viszonylag egyszerűen választhatja élethivatásául a kánábisz termelést, amihez még a drogbárók segítségét is megkaphatja, feltéve hogy azok előzetesen már levajazták az üzletet a Világbankkal. Ennek híján ugyanis egy hirtelen drog áresés bizonnyal megrengetné az egész világpiacot New Yorktól Bangladesig, sőt azon is túl is.

Más kérdés, hogy mindeme bámulatos teljesítmények áldása vagy ellenére is a világ jobb, élhetőbb lett-e? Erre megint kettős a válaszom. Mert azt, hogy telefonomat valahol valakik lehallgatják, megszoktam még a nem működő cucilizmus idején.Hogy valakik stikában kutakodnak a PC-mben, nem érdekel, mert nem írok semmi olyat, ami a pedofilok,vagy melegek, netán kóbor oláhcigányok számára kirekesztő lehetne.

Nem lettem okosabb attól sem, hogy ma már tudom, hogy egyrészt a világot de facto mintegy robotok ellenőrzik, sőt irányítják, vagyis ha e téren zavar keletkezik, annak oka kizárólag emberi mulasztás következménye lehet, amit majd hozzáértő szakértők fognak alaposan kivizsgálni. S, ha azok is találnak majd felelősségre vonható emberi tényezőt, az szigorúan meg lesz büntetve.

De addig is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindaz, ami glóbuszunkon tönkrement, vagy netán javunkra fordult, emberi beavatkozás következménye,és ezért elvben akár visszájára is fordítható is lenne.De mindez hiú ábránd, ha meggondoljuk, hogy évente százezrek vesznek oda a világszerte a szemünk láttára tomboló polgárháborúkban, miközben a népek zászlókat lobogtatva üdvözölik ama színesbőrű harcosokat, akiktől azt remélik, hogy megvédik őket a sorstárs, és szintén francia zsoldban álló kontrák szadista rémuralmától?

Hát hogyan is van ez? Fogas kérdésnek tűnik, pedig a magyarázat végtelenül egyszerű.El kellene újra hinnünk, sőt újra meg kellene tanulnunk, hogy ama Kisded, aki jászolban született, mert szülei nem találtak helyet a szálláson és akit ezért a mindenki által lenézett közönséges pásztorok pillanthattak meg először. Az Ember Fia, vagyis ugyanaz a Megváltó, akit a zsidó korifeusok már gyerekkorában mélyen megvetettek, akit a kétkedő Pontius Pilátus főként zsidó korifeusok követelésére ítélt kereszthalálra, az a Megváltó, aki mint maga jövendölte, saját kínhalálát követően harmadnapra támadt fel és jelent meg ama követői körében, akik közül egyik sem volt a tanítványa, csak hűséges követője

Aki mostanság kellemes karácsonyt kíván ismerőseinek nyilván jószándékú konvenciót követ. Vagy jó kereskedő. Olyan, mint például aki kitalálta, hogy milyen kitűnő üzlet például a „Mikulásgyár” A rénszarvast hajtó Mikulás, Télapó, Krampusz, majom, kis szörnyecske, vagy bármilyen nyalánkságként is elsózható tömegárú, netán csupán silány bóvli?

Az egyistenhívő egyén és közösség számára ez az ünnep nem csak kellemes, bolondos, hagyományos játék stb., hanem mélyen misztikus és egyszerű. Mert tőle el nem választható a szeretet, a megbocsátás, a keresztény, de legalább minden egyistenhívő vallást valló hívő, egyén és közösség. Mert Karácsony lényegét csak az érti meg a maga misztikus teljességében, akinek a türelme, reménykedése, nyitottsága, és alázata eljut eddig a pontig.

Forrás: Tervlap

The post Közeledő távolodások appeared first on Szögedöm.hu.

A Jobbik több szempontból is aggályosnak tartja az Európai Unió luxemburgi székhelyű bírósága által hozott döntést, amelynek értelmében Sólyom László akkori köztársasági elnököt a szlovák kormány az uniós jognak megfelelően akadályozta meg abban, hogy 2009. augusztus 21-én Révkomáromba utazzon a felvidéki magyarság államalapításra emlékező ünnepségére.   A döntés jól mutatja, hogy a napokban Nobel-díjjal kitüntetett Európai Unió saját elveit, hangoztatott értékeit sem tiszteli, az emberek szabad mozgására vonatkozó alapvető emberi jogot sem képes – még a szabad mozgás céljával létrejött schengeni övezeten belül sem – a kettős mérce alkalmazása nélkül érvényre juttatni.   A luxemburgi bíróság döntése, valamint az a tény, hogy az Európai Bizottság Szlovákia támogatása érdekében beavatkozott a magyar kormány által kezdeményezett kötelezettségszegési eljárásba, egy újabb magyar külpolitikai kudarc. Az ügy negatív kimenetele korántsem meglepő, újfent a magyar diplomácia érdekérvényesítési képességének teljes hiányáról árulkodik, amit sajnos a szlovák-magyar kétoldalú kapcsolatokat terhelő korábbi ügyek kapcsán – lásd Malina Hedvig-ügy, a dunaszerdahelyi futballszurkolók elleni rendőri fellépés ügye, a Beneš-dekrétumok és a szlovák nyelvtörvény ügye – már megszokhattunk.

Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezető-helyettese
Kiadó: Jobbik parlamenti frakciója

forrás:
http://os.mti.hu/hirek/78673/a_jobbik_parlamenti_frakcioja_kozlemenye

The post Jobbik – Az alapvető emberi jogokról appeared first on Szögedöm.hu.

Nemrég írtunk arról, hogy két év alatt átszervezték a műemlékvédelem hivatalát és módosították a védelem alatt álló épületek építési engedélyezési eljárását. Mindez jelentősen gyengítette az eddig sem eléggé erős műemlékvédelmet. Mostanáig úgy tűnt, támaszként megmarad a karcsúsított Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH), amely a szakmai kontrollt gyakorolhatja. A kormány szeptember elején hozott döntése alapján azonban megszűnik a hivatal, és formálissá válik az örökségvédelmi munka. A Levegő Munkacsoport értetlenül áll a döntés hallatán, és L. Simon Lászlónak, az Emberi Erőforrás Minisztérium kulturális ügyekért felelős államtitkárának írt levelében javasolja annak átgondolását.

Előbb a műemléki felügyelőket helyezték át a megyei és kerületi kormányhivatalokhoz, hogy ezzel egyszerűsödjön az építkezések ügymenete. Mivel a felügyelők így már nem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) alá tartoztak, munkáltatójuk a helyi szerv lett, könnyebbé vált az ingatlanfejlesztői érdekek érvényesítése a műemlékvédelemmel szemben.

A műemlékvédelem építési engedélyezőből szakhatósággá átminősítése ellen sokan tiltakoztak, bár ennek kevés visszhangja volt. A Levegő Munkacsoportnak az volt az akkori álláspontja, hogy a szakhatósági státusz is működőképes lehet, hiszen a szakembereknek módjukban áll megvétózni a szakszerűtlen terveket, engedélyezéseket. Támaszként pedig megmarad a karcsúsított KÖH, amely a szakmai kontrollt továbbra is biztosíthatja.

Utóbb kiderült, hogy azoknak volt igazuk, akik kétkedéssel fogadták az átszervezés szakmaiságát. Éppen a történelmi épületekben gazdag városok polgármestereinek javaslatára szervezték át a műemlékvédelem műszaki állományát a kormányhivatalokba, csak néhány szakembert hagyva a meggyengített Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban. A kormány mostani ülésén hozott döntése alapján – amely a napokban kerül az országgyűlés elé – a kulturált Európában példátlan módon megszűntetik a KÖH-öt, és az építészeti és régészeti engedélyezéssel kapcsolatos jogköröket első fokon áthelyezik a járási kormányhivatalokba, másodfokon a megyei kormányhivatalokba. A KÖH-ben még megmaradt munkatársak egy része az Emberi Erőforrások Minisztériumához, másik része pedig a Belügyminisztériumhoz kerülhet. Nyilvánvaló, hogy az örökségvédelmi munka formálissá válik, ha szétosztják a minisztériumok között.

Az indok, amely a teljes műemlékvédelmi szervezet szétzilálásához vezet, már ismerős egyes ingatlanfejlesztők retorikájából: gyorsítani, költségkímélőbbé és racionálisabbá kell tenni a fejlesztésekkel kapcsolatos eljárásokat.

Az előző rendszerben sok jogos bírálat érte a tervezés, a szellemi munka tendenciózus leértékelését. Nem költöttünk eleget a különlegesen felkészült szakemberekre, a megoldások mérlegelésére, a részletekre is ügyelő tervek elkészítésére, és emiatt a kivitelezés elhúzódott, a felületességből eredő károk kijavítása, jobb esetben is csak hatalmas többletköltséggel volt lehetséges. Gyakran azonban visszafordíthatatlanok voltak a bontások és átalakítások során elszenvedett veszteségek. Sajnos ez a gyakorlat nemhogy csökkent, de nemegyszer felerősödött a rendszerváltás után. Gondoljunk csak a nagy infrastruktúra-fejlesztésekre, amelyeknél rendre túllépték az eredeti költségvetést. Különösen igaz ez olyan projekteknél, ahol a szakszerűség, a megóvás jelentős többletköltségekkel jár, és lassú a megtérülése, illetve ahol a közérdek és a magánérdek ütközik. Műemlékek esetében gyakran konfliktusba kerül egymással a rövid- és hosszú távú gondolkodás, illetve a köz- és magánérdek, különösen, ha a köz forráshiányos, a szereplők műveletlenek vagy kizárólag a pillanatnyi haszonra figyelnek.

A műemlékek korszerűsítésével, bővítésével, átalakításával kapcsolatban mindig voltak és lesznek is nézetkülönbségek, még a szakmán belül is, nemhogy szélesebb körben. Túlkapások is előfordultak mindkét oldalon. Az azonban senkinek nem jutott volna eszébe, hogy ezek miatt a csecsemőt is kiöntsük a fürdővízzel együtt.

Szeptember 15-én és16-án az idén is megrendezik a Kulturális Örökség Napját. Cinikus döntés lenne éppen ugyanebben az időben formálissá tenni a műemlékvédelem intézményes védelmét országgyűlési döntés alapján. Mivel nincs vészhelyzet vagy azonnali döntési kényszer, más lehet a döntés hátterében. Hogy mi, azt csak találgatni lehet, mindenesetre kulturáltságunk állapotáról kiállítja a lesújtó bizonyítványt a műemlékvédelem meggyengítése.

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese

A Levegő Munkacsoport levele L. Simon Lászlónak, az Emberi Erőforrás Minisztérium kulturális ügyekért felelős államtitkárának itt olvasható.

Forrás: http://levego.hu/hirek/2012/09/kinek_all_erdekeben_a_muemlekvedelem_ellehetetlenitese

The post Kinek áll az érdekében a műemlékvédelem ellehetetlenítése? appeared first on Szögedöm.hu.

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.

Torma Béla, ezredes (Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

The post A POZSONYI CSATA TÖRTÉNETE appeared first on Szögedöm.hu.