Álom havában – Álmus, Álmos, Álm(od)ó…

A Természet éves édes álmának, a télnek első hónapja, az esztendő utolsó hava magyarhoz méltatlan és értelmetlen latinkodó nevén „december”. Jelentése meg: a „tizedik hónap”, bár már több, mint ezer esztendeje meg éppen a tizenkettedik.

Ez a beteges római örökség azon túl, hogy egy megrögzött zűrzavar, a Természetről, az esztendőről nem is mond semmit, hiszen közel 2000 éve (Január és Február betoldása óta) nem is jelent semmit. Még a naptárban következő sorszámát sem ! A „december” tehát nem több, mint egy régen megváltozott rendszerű időszámlálás időtlen-idétlen emléke. Távolról sem a magyar, legfeljebb a (hagyományos magyart maga alá temető) latin világ kultúrtörténeti érdekessége.

Az ifjú horvát nemzet 2000-hez közeli újjászületésekor el tudta takarítani nyelvéből az emberi butaság ezen fölös latinkodó, mi több romanomán hordalékát… Miért okozna gondot hát ez éppen nekünk?!
Bár… a mi értelmiségünk valóban nem oly magyar, mint amennyire horvát a horvátoké…
A kirekesztők köztünk élnek, és kirekesztik magyar gondolatainkat is…
Idegenszívű rasszisták bomlasztják a Magyart ! Ezért késlekedik a Magyar Újjászületés !!!

Mitől lenne ugyan „tizedik” hónap a „tizenkettedik” ?!
Ezt már 200 éve megújította – még latinból – a francia forradalom is! (Kevés ehhez fogható értelmes vívmánya volt.) – A „hó hónapja” élt is 12 esztendeig – Nivôse (a ‘havas’ jelentésű latin Nivosus szóból).
A magyar „Álom hava” azonban ennél is sokkal találóbb.
Hó más hónapokban is lehet bőven…
De mi is jellemző leginkább az évnek erre a hónapjára ?
Ez a hónap a leghosszabb éjszakáké… meg természetesen a hosszú, mélly álmoké…

A kerek esztendő utolsó hónapjának kifejező, szép magyar neve: „Álom hava”. Az álomé, hiszen a lombruháját lehullatván az Anyatermészet csöndes álomba merül. Az álom hava, hiszen rövid nappalait követően ilyenkor a leghosszabbak az álomalmú éjszakák.
Az éj leplének öblein álmok fogannak a csönd mély ölén, ahogyan a „Megálmodott” is fogant Emese álmában. A magok és rügyek jövendő álmai valóra válhatnak a Turul – a megváltást jelentő Fény – üdvös (szent) lelkének feltámadásával. Ősi álommal fogant – ősanyánk által megálmodott – „Álmos” fejedelmünk emléke és szent neve is új életre ébredhet, ha óhajtjuk és merjük is újraálmodni Őt.

A Hét Vezér – Álmus / Álmucs és vezértársai
Anonymus (P. Magister) : Chronicon Pictum (Képes Khrónika) 1360.

Álmus, mai bevett nevén kenve Álmos fejedelmünk, Emese fejedelemasszony álmában, az égi, szent Turul által fogant. – Milyen érdekes a hasonlatosság Jézus foganásával és (éppen Álom havabeli) születésével…

Álmos a „megálmodás”-tól, az álomtól, régi, ómagyar szóval az „álum”-tól „Álum-os”, azaz „Álmus”. A hetedik ízéből – a szentlélek, vagyis – a Turul által életre kelt Álmus nem csak megálmodott volt, de ő maga is nagyhitű (meg)álmodó: Őfejedelemsége álmodta meg az Etelközből induló Hazatérést, a világ szívébe, a Megtérést a Kárpátok gyűrűjébe. Aggastyánként megbékélve, Szent Hazánkban tért meg, földi nagy álma beteljesedtén, az örök égi álomra, a Hadak útjára – talán éppen álom… „Álum havá”-ban.

Emese a Turul madárral a Nagyszentmiklósi kincs eggyik korsaján

Mai „álmos” szavunk már csak távoli mellékértelmében jelent „megálmodott”-at, vagy „megálmodó”-t; köznyelvi „álomra vágyó” „fáradt” jelentése mára teljesen eluralta a névben rejlő ősi másikat. Egyebek közt ezen álmos árnyék miatt is oly ritka ma e sokatmondóan szép férfinév. Az álmodni merő és szebb jövőt álmodó őst is tiszteljük, nyelvünk ősibb állapotát is büszkén becsüljük, őrizzük egy kelletlen elértés lehetőségének eltakarításával: az Álmus-Álmos névkör ősibb alakjának, az eredeti „Álmus” névnek és változatainak közkinccsé avatásával.

Kónsztantinosz Porphürogennétosz (a Bíborbanszületett Kónsztantin) írásában „Álmutzész”-ként (Αλμούτζης) jelenik meg görögös alakban Álmos, azaz Álmus – e forrás névalakja alapján magyarul valószínűsíthetőbben „Álmucs” – vezér neve, következetesen mindig „u”-val (a ma megszokott és erőltetett „o” helyén), pedig a görögben egyáltalán nem szokás az „-u”-s végződés.

 Kónsztantinosz Porphürogennétosz – Jézus áldásával (elefántcsont faragvány)

Az „Αλμούτζης” alakból – a görögös ragadvány-végződés lefosztása után – a végi „τζ” betűkből  a megszokott alakkal szemben inkább az eredeti „cs” végződés valószínűsíthető. Ha ezen írásalak „Álmus”alakot rejtene, kora görög leíratában „Álmuszész”-ként, tau-zéta ( „t” és „z”) helyett (csak egy) szigmával ( „sz”-szel) kellene megjelennie. A sajnálatos módon – tisztes kultúrmecenatúra  hiányában – magyarul máig meg nem jelent „Bizantinoturcica” című művében, Moravcsik Gyula – a „türk” népek görög forrásainak vitathatatlanul legképzettebb ismerője – is „Almucs(i)”-ként fejti ez írott névalak valószínűsíthető eredetijét. (Megtalálható persze ez a névalak ekként már Gombocz, Pais, Ligeti és Németh műveiben is.)

Az „Álmucs” alak ma még talán szokatlanul hangzik, de minden tekintetben létjogosult arra, hogy mielőbb az „Álmos”-névkör egyik – bár elveszett, ősi, most új életre elő-kelő – méltó tagjává váljon.

A Bécsi Képes Krónika „Almus”-ként emlegeti Előd – korabeli ejtése szerint „Eleüd” – fiát, Csaba ükunokáját, Attila királyunk és az Árpád-ház folytonos családfáján.

A Kr. u. 920 táján uralkodó, szintén nagyhírű, volgai bolgár „Almıs” fejedelem neve vélhetően más tőről fakadó, török eredetű név, de az időben nem is, térben tőle bizony meglehetősen távol eső „Álmus” nevével való egybecsengése, hasonlatossága mindenképpen figyelmet érdemlő szójáték. (Jelentése: megszerző, aki megszerzi amit akar…) Akár korabeli, vagy későbbi áthallás népnyelvi értelmezése is elképzelhető…

De lássuk csak másík hírneves „Álmus”-unkat! A tétényt, a herceget! Az 1138-ból származó Dömösi összeírás „Almus”-ként emlegeti prépostságának egy emberöltővel előbbi alapítóját, az „Álmos” néven közismert Árpád-házi herceget, Szent László unokaöccsét (I. Géza fiát), Könyves Kálmán nagyerejű öccsét, az Uruszág egyharmadának – egy mai bő Csonka-Magyarországnyi területnek – az urát. Ugyanezen esztendőben, ugyanezen iratban az „Álmus” név már a köznép fiának neveként is felbukkan. Ioannész Kinnamosznál pedig „Álmuzész” görögös alakban jelenik meg Álmos-Álmus hercegünk, azaz talán „Álmuz” tétény (herceg) neve, újfent csak „u”-val a második szótagjában.

Verancsics Antal, dalmáciai születésű egri érsekünk tanúsága szerint a Szerémség hajdan (a török előtt) híres magyar szöllőtermő lejtői, (a ma ráckodón meg horvátkodón Fruška Gora-ként ismert vonulat) – vélhetően a fejedelem, vagy a hercegi Álmus nevéről – „Almus-hegy(ség)”-ként volt ismeretes.
Álmusnak tehát hegyvonulata is volt a déli végeinken! A legjobb magyar bortermő vidék…

Az 1211-es esztendőből való Váradi Összeírás (Regestrum Varadiense) egy „Almo” – mai kiejtésében vélhetően hosszú „ó”-val értendő „Álmó” – névalakot említ a Mot nemzetség egyik férfitagja neveként. Ez a szokatlan alakú férfinév talán átkötő láncszem lehet mai, közismert „Álmos”-unk felé.

Álmus nagyfejedelem álma beteljesedtén…

Tiszteletre méltó mai Álmosoknak, és édes szüleiknek, köszönet érte, hogy nem hagyták feledésbe veszni ez öreg, dicső nevünk szép emlékét. Az Álmos névcsokor bővülése, gazdagodása talán segíti majd az Önök nevének tisztelettudóbb elfogad(tat)ását is. Álmus, Álmucs, Álmuz, vagy Álmó… az „Álmos” gúnnyal évődő félreérthetősége nélkül a köznapi használatra talán alkalmasabb nevek, ódon, de szépreményű, hosszú, új életre méltó névalakok. Hivatalos névvé avatásuk, kedveltebbé tételük, megkedveltetésük az enyészettől mentheti meg szebb jövőt álmodó, fejedelmi Álmos-névkörünket.

Ma még az Álmos név ősibb változatait csak a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos megkeresésével és engedélyével – vagy a félreértelmezett „multikulturalitás” jegyében, esetlegesen családunkat valamely nem-magyar nemzetiségnek vallva (!) – adhatjuk gyermekeinknek. Egyébiránt kb. 50 ezer forintból megváltható…

Talán eljön majd a vad „liberalizmus”-nak egy olyan korszaka is, amely Magyarországon a magyarokat, saját hazájukban a nemzetiségeikhez fogható jogokkal is felruházza. Akkor talán majd szabad sőt illendő és „korszerű” is lesz régi magyar neveinkből magyar gyermekeinkre illőt is szabadon választani.

Székely Bertalan (1835–1910) – Vérszerződés (1896. és 1897. között) – Kecskemét, Városháza tanácsterme.

Európa szívébe (haza)vezérlő álmával „Álmucs” fejedelmünk emlékének és nevének megidézésével, új „Álmus”-ok életre álmodásával méltón lehet a ma még latinkodó december az ádventhez is méltóbban az álmok és az álmodók hava, a szebb-jobb jövőt álmodó magyarok üdvös, Szent Hónapja.

Nyáry Szabó László
egy kis Álmos atyja

The post Álom havában – Álmus, Álmos, Álm(od)ó… appeared first on Szögedöm.hu.

Tar Zerind fiát énekelem én,
Ki maga volt az utolsó remény.

A régi napnak végső fénye volt,
A Bakony árnyán örök éjbe holt.

Őt nem dalolta víg udvari lant,
A neve átok, emléke bitang.

Mert Ős Hitünkért élt s vérzett el Ő,
Új oltár alján sohse térdelő,

Új zsoltár ajkán soha nem fakadt,
Ő Ázsiából hozott szavakat :

Bús vérigéket, bánatos varázst,
Mely vérző szívre fejedelmi palást.

A honvágy volt Ő Ázsiánk felé,
Kitáruló kar vén csodák elé,

Örök Turán tékozló fia volt,
Dalold szívem ma, zokogón dalold :

Mert új Hit, új Föld mind hiába volt,
Ha régi lángunk mind hamvába holt !

Ének Kupa vezérről – Juhász Gyula költeménye először a Magyarság 1921 október 9.-ei számában jelent meg. Azután a pozsonyi Revü 1921 október 29.-ei számában, majd a Testamentom kötetében (31-32.o.). Gyalu a Hárfa (1929) kötetébe is beválogatta (110.o.), majd innen közölte 1929 augusztus 12.-én a Szegedi Szemle is.

Bibliai (ószövetségi) hasonlat a „Turán tékozló fia volt” … Ő, azaz Kupa (Koppány) a mi „tékozló fiú”-nk, „Turán tékozló fia”

Kupa (Koppány) vezérünk fölbukkan Gyalunk más költeményében is:

Nem jártam én soha Dunán túl,
Hol Kupa, Vata elesett,
Hol lankás dombok koronázzák
Az alkonyvéres egeket.

A Tisza szögén költemény először a Délmagyarország 1920 május 13.-ai számában jelent meg, majd a költő beválogatta Nefelejcs (1921) kötetébe (61.o.) is…

Koppány (neve) napján e költeménnyel köszöntjük fiainkat, a Kupákat meg a Koppányokat !

The post Ének Kupa vezérről – kerek 100 esztendeje appeared first on Szögedöm.hu.

CSABA – Hun-avar-türk rokonkörből származó magyar férfinév. Eredete bár homályba vész, tetten érhető benne a hajdan magas rangot jelző méltóságnév, mely a török nyelvek „csobán” alakú ’pásztor’ jelentésű szavában maradt fenn. Származtatják még a Csaba nevet némely honrontók – Haán Lajos téves útmutatása nyomán – a szlovák(!?) „csoba”, „csoboly”, „csobolya” fából készült pásztori viziedény, valamint a szintén szlovák(!?) „csobán”, ökörpásztor jelentésű szavakból, amelyek nyilvánvalóan magyar eredetűek.

Bizonyára érdekes lehet ez minden magyargyűlölő, félművelt éjibábos névfejtőnek, aki nem is hallott még a már másfél ezer évvel ezelőtt felbukkanó avar-török „csupán-csobán” méltóságnévről. A kötelező szlavománia – a szovjet terror – elenyészésével azonban ezek a koholmányok mind gyerekesebb történeti érdekességgé, csacskasággá szelidülnek, a kor érdekes, bohókásan éjibábos emlékeivé fakulnak. A legmókásabb talán a szlovák (nem cseh, vagy lengyel, vagy szorb, tehát korában létező északi szláv nyelvből eredő) „zsaba” béka szóból való származtatása… Képzeljék csak el ezek a halszagú rokonsággal büszkélgő buta magyarok, illetve az oláhok szerint nem is létező székelyek „Béká”-nak – „béka király”-nak – nevezik nemtőjüket, ősatyjukat, megváltóként visszavárt szent királyfijukat!

Kálmán Béla szerint „a ’pásztor’, ’kóborló’ jelentésű Csaba név török eredetű”. E kétségtelen igazságot árnyalja azonban, hogy a ’pásztor’ jelentés már századokkal később jelenik meg a méltóságnévi használatához képest. Nem ez az egyetlen méltóságnév, mely a méltóságos nép bukásával „leértékelődik”, azaz fennmarad, de jelentése kevésbé méltóságteljessé módosul.

A hun-történet Csaba-motívuma Attila Csaba nevű fiát a magyar Abákkal hozta leszármazási kapcsolatba. Györffy György kimutatta: „az összekapcsolás alapjául az kellett szolgáljon, hogy az Aba-nemzetség egyik őse Csaba nevet viselt”, és „tény, hogy az Aba-nemzetségben a Csaba név használatos volt”. Karácsonyi János jegyzi: „az Árpád-kor vége felé is kedvelt  és széltében használt volt a magyarok közt a Csaba személynév”. Ladó János szerint: „…régi magyar személynévből Vörösmarty újította föl”.

Csaba; a régi regék szerint Attila király legkisebb, kedvenc fia, a székelyek ősatyja. Kézai korabeli híradása szerint a székelyek szerint Csaba király(fi) meghalt Görögországban, ezért így köszönnek az eltávozónak: „Akkor térj vissza, mikor Csaba megjön Göröghonból!” (azaz: Hozd el aMegváltást! Hozd el a Megváltót!)

Ajánlott olvasmány: Jókai Mór: A Hadak Útja

Hellynévként: Békéscsaba, Csabaszabadi, Piliscsaba, Csabacsűd, Csabaháza (Fölvidék), Csabaújfalu (Erdély). Hellynévként fölbukkan még Csabb is a Fölvidéken.

CSAB – Árpád-kori magyar férfinév, mely vélhetően a mai „Csaba” nevünk alakváltozata. A Váradi tüzesvasjegyzékben maradt fenn 1219-ből „Sab”, majd 1229-ből „Chab” alakban is fölbukkan.

Csab : békési várjobbágy, aki jelen tudásunk szerint talán Békés-Csaba város alapítója és névadója volt, valószínűsíthetően a tatárjárás utáni esztendőkben.

CSABÁSZ alakban Hunyadi Mátyás királyunk udvari történésze, az olasz származású Antonio Bonfini, latin nevén Bonfinius „Rerum Ungaricum Decades” (magyar századok…) című munkájában a ma „Csaba”-ként közismert nevünk latinos „Chabas” íratának mai magyar kiejtésközegbe illő alakja.

Vörösmarty Mihály 1825 tavaszutóján íródott “Tündérvölgy” meseregéjében bukkan föl:

“Csaba Bendegúznak volt hadverő fia”, és pedig: “Csaba nem hiú szót, seregeket vezet”…

Fölbukkan a kora középkori eredetű magyar mondavilágban is, Csaba királyfi alakjában, akit Attila fiaként tart számon a hagyomány.
A nevet a 19. században fedezték föl újra, Vörösmarty Mihály és Arany János művei nyomán lett népszerű. A csaba szó összecseng a hun csobán méltóságnévvel is.
A Csaba a középkorban nem volt gyakori név. Vörösmarty Mihály újította föl és tette újra ismertté az 1824-ben megjelent Csaba szerelme költeményében, de még ennek hatására sem terjedt el.

CSABA SZERELME

Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál,
     Meg ne itélj: egyedűl elnevezések azok.
A nevek és kínok változtanak egyre szivemben,
     Csak magad, oh kebelem gyújtogatója, te nem.
Tégedet esztendők nem képesek összezavarni
     Senkivel; állsz egyedűl szűm koszorúja gyanánt.
Az téged keserű kínnal nevel énnekem, és fogy
     S hervadozó gyökerén elhal az életi kéj.
Ah ki lesz, aki megint gyermekkort, aki merészebb
     Észt és szűnetet ád álmadozásra nekem?
Kívánságom elől az örömnek napjai futnak,
     Mint fut az égi sugár föld zivatarja elől.
Elmegy az ifjúság, a könnyű képzelet elmegy,
     S itt hágy a búnak, hogy megemésszen orúl. –
Menjetek! e szakadott szívvel majd elmegyek én is,
     S dombom alatt végignyúgoszom a nagy időt.
Ott tán a csalogány dalt mond a csillagos éjnek,
     S tán a lányka lejő hallani gyenge dalát.
Bús Csaba sírjához, deli lányka, lejőni ne rettegj:
     Tőled nem lehet a bús Csaba sírja tova.
Jőj bátran: többé föl nem kel az, aki lenyugvék,
     Vad fa terem dombján s fájdalom őrzi porát.
Ott hallgasd a dalt, s ha hajaddal az éj szele játszik,
     Tudd, de ne irtózzál: bús Csaba szelleme az.

Pest, 1824 vége vagy 1825 eleje

A Csaba nevünk népszerű csak a 20. század második felében lett, 1967-ben már 2690-en kapták ezt a nevet, amivel a 12. leggyakrabban adott férfinévvé vált, az 1980-as években a 14. volt.

Ady Endre: Csaba új népe

 A Bakonyoknak Bakonyában
Fájdalmas fél-századon át
Rontás-álomban, szertevetve
Aludtak a jó katonák.

 Lehelnek kürtje nem búgott föl,
Az Égen sem voltak jelek,
Király sem küldött véres kardot,
Aludt váróan a sereg.

 Álmuk fölött új vitéz-élet
Igért és rajzolt fény-kaput
S üzent nekünk Csaba népéről
A villámló és nagy Tejút.

 Álomban se tudtunk egymásról
S még álmunk sem adott hitet,
Mersze nem volt csatározásra
S tábort-ütésre senkinek.

 De ütött mégis a mi óránk,
Kuckójában kiki riadt
S vállalt magyar bajnoki sorsot
Egy őrülten szép hit miatt.

 Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, ím, egy új Csaba-legenda
Lelkünkben lázasan dalol.

 Egy riadó zúgott emitt föl,
Amott egy izzó gondolat
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezer ébredt eszme-lovag.

 És egymás felé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkináltuk egymás borát.

 Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég
S esküdöztünk, hogy szent masszával
Be lesz töltve a szakadék.

 Hunnia sivár szakadéka,
Ez a mindennél szomorubb:
Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.

 Megtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homloku magyar,
Kinek azért kellett pusztulni,
Mert újat, emberit akar.

 Megnyíltak lángolón előttünk
A Bólyai- s Csere-sirok
S hozzánk szegődtek szép sorjában
Az árnyas, magyar mártirok.

 S minden halott, ki élt magyarnak,
Javitónak is valaha,
A mi seregünk légi szárnyán
A magyar Isten lovaga.

 És mi mind, Csabának új népe,
Egymásra-lelten esküszünk,
Hogy a Bakonyok Bakonyából
Minden rest álom messze tünt.

Itt már csak igazságtevés jön,
Mert a bűnösök már nagyok:
Adjon a Sors belénk oly bosszút,
Amilyent Csabának hagyott.

The post Csaba napján appeared first on Szögedöm.hu.

A Természet éves édes álmának, a télnek első hónapja, az esztendő utolsó hava magyarhoz méltatlan és értelmetlen latin nevén „december”. Jelentése: a „tizedik hónap”, bár már több, mint ezer esztendeje éppen a tizenkettedik.
Ez a beteges római örökség azon túl, hogy egy megrögzött zűrzavar, a Természetről, az esztendőről nem mond semmit, hiszen közel 2000 éve (Január és Február betoldása óta) nem is jelent semmit. Még a naptárban következő sorszámát sem! A „december” tehát nem több, mint egy régen megváltozott rendszerű időszámlálás időtlen-idétlen emléke. Távolról sem a magyar, legfeljebb a (hagyományos magyart maga alá temető) latin világ kultúrtörténeti érdekessége.

Az ifjú horvát nemzet 2000-hez közeli újjászületésekor el tudta takarítani nyelvéből az emberi butaság ezen fölös hordalékát, miért okozna hát gondot ez épp nekünk?!
Bár… a mi értelmiségünk valóban nem oly magyar, mint amennyire horvát a horvátoké…
A kirekesztők köztünk élnek, és kirekesztik magyar gondolatainkat is…

Mitől lenne „tizedik” hónap a „tizenkettedik”?
Ezt már 200 éve megújította – még latinból – a francia forradalom is! (Kevés ehhez fogható értelmes vívmánya volt.) – A „hó hónapja” élt is 12 esztendeig – Nivôse (a latin Nivosus, „havas” szóból).
A magyar „Álom hava” azonban ennél is sokkal találóbb.
Hó más hónapokban is lehet bőven…
Ez a hónap a leghosszabb éjszakáké… természetesen a hosszú, mélly álmoké…

A kerek esztendő utolsó hónapjának kifejező, szép magyar neve: „Álom hava”. Az álomé, hiszen a lombruháját elhullatván az Anyatermészet csöndes álomba merül. Az álom hava, hiszen rövid nappalait követően ilyenkor a leghosszabbak az álomalmú éjszakák.
Az éj leplének öblein álmok fogannak a csönd mély ölén, ahogyan a „Megálmodott” is fogant Emese álmában. A magok és rügyek jövendő álmai valóra válhatnak a Turul – a megváltást jelentő Fény – üdvös (szent) lelkének feltámadásával. Ősi álommal fogant – ősanyánk által megálmodott – „Álmos” fejedelmünk emléke és szent neve is új életre ébredhet, ha óhajtjuk és merjük is újraálmodni Őt.

A Hét Vezér – Álmu(c)s és vezértársai
Anonymus (P. Magister) : Chronicon Pictum (Képes Khrónika) 1360.

Álmus, mai bevett nevén Álmos fejedelmünk, Emese fejedelemasszony álmában, az égi, szent Turul által fogant. – Milyen érdekes a hasonlatosság Jézus foganásával és (éppen Álom havi) születésével…

Álmos a „megálmodás”-tól, az álomtól, régi, ómagyar szóval az „álum”-tól „Álum-os”, azaz „Álmus”. A hetedik ízéből – a szentlélek, vagyis – a Turul által életre kelt Álmus nem csak megálmodott volt, de ő maga is nagyhitű (meg)álmodó: Őfejedelemsége álmodta meg az Etelközből induló Hazatérést, a világ szívébe, a megtérést a Kárpátok gyűrűjébe. Aggastyánként megbékélve, Szent Hazánkban tért meg, földi nagy álma beteljesedtén, az örök égi álomra, a Hadak útjára – talán éppen álom… „Álum havá”-ban.

Emese a Turul madárral a Nagyszentmiklósi kincs eggyik korsaján

Mai „álmos” szavunk már csak távoli mellékértelmében jelent „megálmodott”-at, vagy „megálmodó”-t; köznyelvi „álomra vágyó” „fáradt” jelentése mára teljesen eluralta a névben rejlő ősi másikat. Egyebek közt ezen álmos árnyék miatt is oly ritka ma e sokatmondóan szép férfinév. Az álmodni merő és szebb jövőt álmodó őst is tiszteljük, nyelvünk ősibb állapotát is becsüljük, őrizzük egy kelletlen elértés lehetőségének eltakarításával: az Álmus-Álmos névkör ősibb alakjának, az eredeti „Álmus” névnek és változatainak közkinccsé avatásával.

Kónsztantinosz Porphürogennétosz (a Bíborbanszületett Kónsztantin) írásában „Álmutzész”-ként (Αλμούτζης) jelenik meg görögös alakban Álmos, azaz Álmus – e forrás névalakja alapján magyarul valószínűsíthetőbben „Álmucs” – vezér neve, következetesen mindig „u”-val (a ma megszokott és erőltetett „o” helyén), pedig a görögben egyáltalán nem szokás az „-u”-s végződés.

 Kónsztantinosz Porphürogennétosz – Jézus áldásával (elefántcsont faragvány)

Az “Αλμούτζης” alakból – a görögös ragadvány-végződés lefosztása után – a végi “τζ” betűkből  a megszokott alakkal szemben inkább az eredeti “cs” végződés valószínűsíthető. Ha ezen írásalak “Álmus”alakot rejtene, kora görög leíratában “Álmuszész”-ként, tau-zéta (“t” és “z”) helyett (csak egy) szigmával (“sz”-szel) kellene megjelennie. A sajnálatos módon – tisztes kultúrmecenatúra  hiányában – magyarul máig meg nem jelent “Bizantinoturcica” című művében, Moravcsik Gyula – a “türk” népek görög forrásainak vitathatatlanul legképzettebb ismerője – is “Almucs(i)”-ként fejti ez írott névalak valószínűsíthető eredetijét. (Megtalálható persze ez a névalak ekként már Gombocz, Pais, Ligeti és Németh műveiben is.)

Az “Álmucs” alak ma még talán szokatlanul hangzik, de minden tekintetben létjogosult arra, hogy mielőbb az “Álmos”-névkör egyik – bár elveszett, ősi, most új életre elő-kelő – méltó tagjává váljon.

A Bécsi Képes Krónika „Almus”-ként emlegeti Előd – korabeli ejtése szerint „Eleüd” – fiát, Csaba ükunokáját, Attila királyunk és az Árpád-ház folytonos családfáján.

A Kr. u. 920 táján uralkodó, szintén nagyhírű, volgai bolgár „Almıs” fejedelem neve vélhetően más tőről fakadó, török eredetű név, de az időben nem is, térben tőle bizony meglehetősen távol eső „Álmus” nevével való egybecsengése, hasonlatossága mindenképpen figyelmet érdemlő szójáték. (Jelentése: megszerző, aki megszerzi amit akar…) Akár korabeli, vagy későbbi áthallás népnyelvi értelmezése is elképzelhető…

De lássuk csak másík hírneves „Álmus”-unkat! A tétényt, a herceget! Az 1138-ból származó Dömösi összeírás „Almus”-ként emlegeti prépostságának egy emberöltővel előbbi alapítóját, az „Álmos” néven közismert Árpád-házi herceget, Szent László unokaöccsét (I. Géza fiát), Könyves Kálmán nagyerejű öccsét, az Uruszág egyharmadának – egy mai bő Csonka-Magyarországnyi területnek – az urát. Ugyanezen esztendőben, ugyanezen iratban az „Álmus” név már a köznép fiának neveként is felbukkan. Ioannész Kinnamosznál pedig „Álmuzész” görögös alakban jelenik meg Álmos-Álmus hercegünk, azaz talán „Álmuz” tétény (herceg) neve, újfent csak „u”-val a második szótagjában.

Verancsics Antal, dalmáciai születésű egri érsekünk tanúsága szerint a Szerémség hajdan (a török előtt) híres magyar szöllőtermő lejtői, (a ma rácul és horvátul Fruška Gora-ként ismert vonulat) – vélhetően a fejedelem, vagy a hercegi Álmus nevéről – „Almus-hegy(ség)”-ként volt ismeretes. Álmusnak tehát hegyvonulata is volt a déli végeinken! A legjobb magyar bortermő vidék…

Az 1211-es esztendőből való Váradi Összeírás (Regestrum Varadiense) egy „Almo” – mai kiejtésében vélhetően hosszú „ó”-val értendő „Álmó” – névalakot említ a Mot nemzetség egyik férfitagja neveként. Ez a szokatlan alakú férfinév talán átkötő láncszem lehet mai, közismert „Álmos”-unk felé.

Álmus nagyfejedelem álma beteljesedtén…

Tiszteletre méltó mai Álmosoknak, és édes szüleiknek, köszönet érte, hogy nem hagyták feledésbe veszni ez öreg, dicső nevünk szép emlékét. Az Álmos névcsokor bővülése, gazdagodása talán segíti majd az Önök nevének tisztelettudóbb elfogad(tat)ását is. Álmus, Álmucs, Álmuz, vagy Álmó… az „Álmos” gúnnyal évődő félreérthetősége nélkül a köznapi használatra talán alkalmasabb nevek, ódon, de szépreményű, hosszú, új életre méltó névalakok. Hivatalos névvé avatásuk, kedveltebbé tételük, megkedveltetésük az enyészettől mentheti meg szebb jövőt álmodó, fejedelmi Álmos-névkörünket.

Ma még az Álmos név ősibb változatait csak a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos megkeresésével és engedélyével – vagy a félreértelmezett „multikulturalitás” jegyében, esetlegesen családunkat valamely nem-magyar nemzetiségnek vallva (!) – adhatjuk gyermekeinknek. Egyébiránt kb. 50 ezer forintból megváltható…

Talán eljön majd a vad „liberalizmus”-nak egy olyan korszaka is, amely Magyarországon a magyarokat, saját hazájukban a nemzetiségeikhez fogható jogokkal is felruházza. Akkor talán majd szabad sőt illendő és „korszerű” is lesz régi magyar neveinkből magyar gyermekeinkre illőt is szabadon választani.

Székely Bertalan (1835–1910) – Vérszerződés (1896. és 1897. között) – Kecskemét, Városháza tanácsterme.

Európa szívébe (haza)vezérlő álmával „Álmucs” fejedelmünk emlékének és nevének megidézésével, új „Álmus”-ok életre álmodásával méltón lehet a ma még latinkodó december az ádventhez is méltóbban az álmok és az álmodók hava, a szebb-jobb jövőt álmodó magyarok üdvös, Szent Hónapja.

Nyáry Szabó László
egy kis Álmos atyja

The post Álom havában – Álmos napján… appeared first on Szögedöm.hu.

Szent István király eredeti pogány magyar neve.
Rá négy évszázadra egy másik nevezetes Vajk: Hunyadi János édesapja.

Hét Vajk nevezetű településünk ma mind a gúnyhatárainkon kívül áll:

• Vajk tót (szlovák) megszállás alatt (Vajka nad Žitavou), Vajkmártonfalva része
• Vajka tót (szlovák) megszállás alatt (Vojka nad Dunajom), Nagyszombati kerület, Dunaszerdahelyi járás
• Vajkmártonfalva tót (szlovák) megszállás alatt (Lúčnica nad Žitavou), Nyitrai kerület, Nyitrai járás
• Tarcavajkóc tót (szlovák) megszállás alatt (Vajkovce), Vajkóc: község a Tarca folyó partján, Kassától ÉK-re.
• Temesvajkóc rác (szerb) megszállás alatt (Vlajkovac, román: Vlăicoveţ, Vlajkovec): község a Vajdaságban, a Bánság D-i részén, Versectől DNy-ra.
• Vajkóc tót (szlovák) megszállás alatt (Kapušianske Vojkovce): község az Ung folyó bal parti síkságán, Nagykapostól ÉK-re.
• Vajkvágása tót (szlovák) megszállás alatt (Valkovce, Valykóc): község az Erdős-Kárpátok D-i részén, Girálttól É-ra.

The post Névviseletek – Vajk appeared first on Szögedöm.hu.

Álmucs, Álmuz és Álmó

 …Őseink nevei helyesen…

Álmodó eleinkről és Álmos – bár olykor inkább álmos – utódaikról számadást adnunk mikor is lehetne időszerűbb, mint éppen Álom havában?! A Természet éves édes álmának, a télnek első hónapja, az esztendő utolsó hava, magyarhoz méltatlan és értelmetlen latin nevén „december”. Jelentése: a „tizedik hónap”, bár már több, mint ezer esztendeje éppen a tizenkettedik. Ez a beteges római örökség azon túl, hogy egy megrögzött félreértés, a Természetről, az esztendőről nem mond semmit, hiszen közel 2000 éve (Január és Február betoldása óta) nem is jelent semmit. A „december” tehát nem több, mint egy régen megváltozott rendszerű időszámlálás időtlen-idétlen emléke, nem a magyar, legfeljebb a latin világ kultúrtörténeti érdekessége. Az ifjú horvát nemzet 2000-hez közeli újjászületésekor el tudta takarítani nyelvéből az emberi butaság ezen hordalékát, miért okozna hát gondot ez épp nekünk…

A kerek esztendő utolsó hónapjának kifejező, szép és magyar neve: „Álom hava”. Az álomé, hiszen a lombruháját elhullatván az Anyatermészet csöndes álomba merül. Az álom hava, hiszen rövid nappalait követően ilyenkor a leghosszabbak az álomalmú éjszakák. Az éj leplének öblein álmok fogannak a csönd mély ölén, ahogyan a „Megálmodott” is fogant Emese álmában. A magok és rügyek jövendő álmai valóra válhatnak a Turul – a megváltást jelentő Fény – üdvös (szent) lelkének feltámadásával. Ősi álommal fogant – ősanyánk által megálmodott – „Álmos” fejedelmünk emléke és szent neve is új életre ébredhet, ha óhajtjuk és merjük is újraálmodni Őt.

Álmus nagyfejedelem (ismeretlen rajzoló)

Álmus, mai bevett nevén Álmos fejedelmünk, Emese fejedelemasszony álmában, az égi, szent Turul által fogant. Álmos a „megálmodás”tól, az álomtól, régi, ómagyar szóval az „álum”-tól „Álum-os”, azaz „Álmus”. A hetedik ízéből – a szentlélek, vagyis – a Turul által életre kelt Álmus nem csak megálmodott volt, de ő maga is nagyhitű (meg)álmodó: Őfejedelemsége álmodta meg az Etelközből induló hazatérést, a világ szívébe, a megtérést a Kárpátok gyűrűjébe. Aggastyánként megbékélve, szent hazánkban tért meg, földi nagy álma beteljesedtén, az örök égi álomra, a Hadak útjára – talán éppen álom… „Álum havá”-ban.

Emese a Turul madárral a Nagyszentmiklósi kincs eggyik korsaján

Mai „álmos” szavunk már csak távoli mellékértelmében jelent „megálmodott”-at, vagy „megálmodó”-t; köznyelvi „álomra vágyó” „fáradt” jelentése mára teljesen eluralta a névben rejlő ősi másikat. Egyebek közt ezen álmos árnyék miatt is oly ritka ma e sokatmondóan szép férfinév. Az álmodni merő és szebb jövőt álmodó őst is tiszteljük, nyelvünk ősibb állapotát is becsüljük, őrizzük egy kelletlen elértés lehetőségének eltakarításával: az Álmus-Álmos névkör ősibb alakjának, az eredeti „Álmus” névnek és változatainak közkinccsé avatásával.

A Hét Vezér – Álmu(c)s és vezértársai – Anonymus (P. Magister) : Chronicon Pictum (Képes Khrónika) 1360.

Kónsztantinosz Porphürogennétosz (a Bíborbanszületett Kónsztantin) írásában „Álmutzész”-ként (Αλμούτζης) jelenik meg görögös alakban Álmos, azaz Álmus – e forrás névalakja alapján magyarul valószínűsíthetőbben „Álmucs” – vezér neve, következetesen mindig „u”-val (a ma megszokott és erőltetett „o” helyén), pedig a görögben egyáltalán nem szokás az „-u”-s végződés.

Az “Αλμούτζης” alakból – a görögös ragadvány-végződés lefosztása után – a végi “τζ” betűkből  a megszokott alakkal szemben inkább az eredeti “cs” végződés valószínűsíthető. Ha ezen írásalak “Álmus”alakot rejtene, kora görög leíratában “Álmuszész”-ként, tau-zéta (“t” és “z”) helyett (csak egy) szigmával (“sz”-szel) kellene megjelennie. A sajnálatos módon – tisztes kultúrmecenatúra  hiányában – magyarul máig meg nem jelent “Bizantinoturcica” című művében, Moravcsik Gyula – a “türk” népek görög forrásainak vitathatatlanul legképzettebb ismerője – is “Almucs(i)”-ként fejti ez írott névalak valószínűsíthető eredetijét. (Megtalálható persze ez a névalak ekként már Gombocz, Pais, Ligeti és Németh műveiben is.)

Az “Álmucs” alak ma még talán szokatlanul hangzik, de minden tekintetben létjogosult arra, hogy mielőbb az “Álmos”-névkör egyik – bár elveszett, ősi, most új életre kelő – méltó tagjává váljon.

A Bécsi Képes Krónika „Almus”-ként emlegeti Előd – korabeli ejtése szerint „Eleüd” – fiát, Csaba ükunokáját, Attila királyunk és az Árpád-ház folytonos családfáján.

A Kr. u. 920 táján uralkodó, szintén nagyhírű, volgai bolgár „Almıs” fejedelem neve vélhetően más tőről fakadó, török eredetű név, de az időben nem is, térben tőle bizony meglehetősen távol eső „Álmus” nevével való egybecsengése, hasonlatossága mindenképpen figyelmet érdemlő szójáték. (Jelentése: megszerző, aki megszerzi amit akar…) Akár korabeli, vagy későbbi áthallás népnyelvi értelmezése is elképzelhető…

De lássuk csak másík hírneves „Álmus”-unkat! A tétényt, a herceget! Az 1138-ból származó Dömösi összeírás „Almus”-ként emlegeti prépostságának egy emberöltővel előbbi alapítóját, az „Álmos” néven közismert Árpád-házi herceget, Szent László unokaöccsét (I. Géza fiát), Könyves Kálmán nagyerejű öccsét, az Uruszág egyharmadának – egy mai bő Csonka-Magyarországnyi területnek – az urát. Ugyanezen esztendőben, ugyanezen iratban az „Álmus” név már a köznép fiának neveként is felbukkan. Ioannész Kinnamosznál pedig „Álmuzész” görögös alakban jelenik meg Álmos-Álmus hercegünk, azaz talán „Álmuz” tétény (herceg) neve, újfent csak „u”-val a második szótagjában.

Verancsics Antal, dalmáciai születésű egri érsekünk tanúsága szerint a Szerémség hajdan (a török előtt) híres magyar szőlőtermő lejtői, (a ma rácul és horvátul Fruška Gora-ként ismert vonulat) – vélhetően a fejedelem, vagy a hercegi Álmus nevéről – „Almus-hegy(ség)”-ként volt ismeretes. Álmusnak tehát hegyvonulata is volt a déli végeinken! A legjobb magyar bortermő vidék…

Az 1211-es esztendőből való Tihanyi Összeírás??? egy „Almo” – mai kiejtésében vélhetően hosszú „ó”-val értendő „Álmó” – névalakot említ a Mot nemzetség egyik férfitagja neveként. Ez a szokatlan alakú férfinév talán átkötő láncszem lehet mai, közismert „Álmos”-unk felé.

Tiszteletre méltó mai Álmosoknak, és édes szüleiknek, köszönet érte, hogy nem hagyták feledésbe veszni ez öreg, dicső nevünk szép emlékét. Az Álmos névcsokor bővülése, gazdagodása talán segíti majd az Önök nevének tisztelettudóbb elfogad(tat)ását is. Álmus, Álmucs, Álmuz, vagy Álmó… az „Álmos” gúnnyal évődő félreérthetősége nélkül a köznapi használatra talán alkalmasabb nevek, ódon, de szépreményű, hosszú, új életre méltó névalakok. Hivatalos névvé avatásuk, kedveltebbé tételük/megkedveltetésük az enyészettől mentheti meg ősi, fejedelmi, szebb jövőt álmodó Álmos-névkörünket. Ma még az Álmos név ősibb változatait csak a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos megkeresésével és engedélyével – vagy a félreértelmezett „multikulturalitás” jegyében, esetlegesen családunkat valamely nem-magyar nemzetiségnek vallva (!) – adhatjuk gyermekeinknek. Egyébiránt kb. 50 ezer forintból megváltható… ???

De talán eljön majd a vad „liberalizmus”-nak egy olyan korszaka is, amely Magyarországon a magyarokat, saját hazájukban a nemzetiségeikhez fogható jogokkal is felruházza. Akkor talán majd szabad sőt illendő és „korszerű” lesz régi magyar neveinkből magyar gyermekeinkre illőt is szabadon választani.

Székely Bertalan (1835–1910) – Vérszerződés (1896. és 1897. között) – Kecskemét, Városháza tanácsterme.

Európa szívébe (haza)vezérlő álmával „Álmucs” fejedelmünk emlékének és nevének megidézésével, új „Álmus”-ok életre álmodásával méltón lehet a ma még latinkodó december az ádventhez is méltóbban az álmok és az álmodók hava, a szebb-jobb jövőt álmodó magyarok üdvös, szent hónapja.

Nyáry Szabó László

(egy kis Álmos atyja)

The post Álmus, Álmos, Álm(od)ó… appeared first on Szögedöm.hu.

Emese a Turulmadárral – László Gyula rajza

Emeséről a „névtelen” P. (talán Pausa) Mester, azaz Anonymus így  szól híres művében, a Gesta Hungarorumban:
„Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Érdemes ezt megnézni és gyermekeinknek is ajánlani a Magyar mondák rajzfilmsorozatban is:

Szögedi költőnket is megihlette Emese alakja:

Juhász Gyula: Emese álma

Ázsiai sátor mélyén,
Ázsiai éjek éjén,
Hulló csillag fénye mellett
Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,
Álmodott föl-fölriadva,
Megborzongott babonázva,
Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,
Lelke mélyén ősi erdő,
Napnyugatra terjedendő,
Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,
Ágyékából messze, széjjel
Hódító folyam dagadva
Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal
Söpri gátját diadallal,
És föléje vén turulnak
Védő szárnyai borulnak.

És az álom egyre mélyebb,
Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,
Ősi folyam vérrel árad
S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,
Messze ázsiai tájon,
Mikor érsz már boldog véget
Anyaálma Emesének?

Szerk.: Őszint-Emese

The post Névviseletek – Emese – Emese álma appeared first on Szögedöm.hu.

„Igazsága volt Kazinczynak, midőn leroskadott Hunyadi János koporsója mellé, hogy megcsókolja a hősnek kőbefaragott jobbját, mellyel egykor Európát védte… Ugyanaz az érzet, mely térdei meghajtására kényszerítette a legbüszkébb magyart, mikor Szent István koronáját, Szent István jobb kezét, Szent László hermáját látta maga előtt. Az az érzet, melyben a hazafiság az egyetemes történetben való szereplés tudatával találkozik.”
Márki Sándor

A Lászlók neve, akiknek ünnepére gyűltünk össze, szláv eredetű: a Vladiszláv szó szerint annyit jelentett: ‘hatalom’ és ‘dicsőség’. A nevet nálunk kétségkívül Szent László királyunk tisztelete terjesztette el, aki alighanem a legnépszerűbb volt az Árpád-ház magyar szentjei között, aki a szláv nevet bizonyára lengyel édesanyjától, Richezától (Rikszától) kapta. (Szilágyi 1987, 144.)

Az Érdy-kódex névtelen szerzőjétől azt a névmagyarázatot kapjuk, mely szerint „doktoroknak magyarázatjok szerént László, Ladislaus hárommá hasasztván, azaz laus, dacio, populus = dicséret, adás, nép – kiket egyberakogatván ennyit tészen: népnek Istentől adatott dicséret. Íme, mily drágalátos nevet érdemlett vala Úristentől, kit ez bódog ember, míg éle, bizonyával megbizonyíta, hogy az anyaszentegyházban Úristennek dicséreti lén, de még holta után is mindörökké.” (Karthauzi Névtelen 1985, 340.)

* * *

Szent László életéről, csodás tetteiről számos monda és legenda maradt fenn. Néhányat röviden megemlítünk.
Egy helyi monda szerint Erdélyben, a tordai hegyekben a kunok Lászlót üldözőbe vették, és már-már utolérték, de könyörgésére megnyílt mögötte a hegy, s a kunok a hatalmas szakadékba zuhantak. Így keletkezett – a monda szerint – a Tordai-hasadék.
A másik monda is a kunokkal kapcsolatos. (A kunokkal, akik akkor még nem éltek Magyarország területén, László többször csatázott.) Itt ugyancsak üldözték királyunkat és a magyar sereget, amikor László aranypénzt szórt hátrafelé.
A csel sikerült, mert a kunok megálltak és felszedték a drágalátos aranyakat, de kezükben kőpénzzé változtak. A hegyeket járva ma is sokfelé találni ilyen lapos, kerek kis kövecskéket, amelyeket a nép Szent László pénzének nevez. Az igazság valójában az, hogy nem aranyak voltak ezek, hanem egy ősi egysejtű állat megkövesült vázai, maradványai.
Ismert a Szent László füve is, amely a keresztes fű, vagy a keresztes tárnics (Gentiana cruciata) nevű gyógynövény. Rapaics Raymund úgy véli, hogy a múlt század népies irányának hatása alatt gondolták ennek történetét népmondának.

„Ez azonban téves származtatás – írja –, és kétségtelen, hogy Szent László füve mondája a XV. század magyar kolostori irodalmának átdolgozása. Valószínűleg valamely németországi forrásból. De az a kódexünk, amelyben a pestisfű mondája magyar ruhát öltött, nem maradt fenn. Első forrásunk már nyomtatott munka, Bejthe István 1583-ban nyomtatott latin–magyar növénynévjegyzéke. A latin szöveg a növény neve után előbb Szent László pénze mondáját közli, s csak végül mondja el a magyar pestisfű-mondát. Magyarul körül-belül így fordíthatjuk:
Gentiana, közönségesen keresztesfű, Szent László király füve, latinul S. Ladislai regis herba, első Lászlóról, Magyarország királyáról, aki a szent jelzőt kapta, mert kiűzte Magyarországról a tatárokat. Beszélik, hogy e király idejében egész Magyarországon rettenetes pestis dühöngött, ő azonban imájával megnyerte Istentől, hogy e pestisnek gyógyítója azon növény legyen, melyet felfelé lőtt nyila estében eltalál, ez pedig a keresztesfű volt, amellyel ezután alattvalóit a pestistől megszabadította.”
(In: Boldogasszony ága. 193., A magyarság néprajza III. 181., Magyar 1988, 101–106., Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932, 181–182.)
A 19. században Arany János is feldolgozta ezt a mondát. Ugyancsak ő beszéli el azt a legendát a Dubnici Krónika leírása alapján, amely szerint László király halála után jó 300 évvel felkelt sírjából: ő volt az, aki a tatárokkal öldöklő küzdelmet folytató magyar sereg segítségére sietett táltos lován, és csodás csatabárdjával egymaga döntötte el a küzdelmet a magyarok javára. Ezután, a legenda, a krónika szerint, lován visszament Nagyváradra, vissza a sírjába. „Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták”, de az tény, hogy az az aranyos ló valóban ott állott valaha Nagyvárad csillagvárában, a székesegyház előtt.
Szent Lászlót úgy ábrázolják, mint sok csatában győztes hőst: pajzsán a magyar címerrel, kezében csatabárddal vagy karddal. Gyakran választották patrónusuknak ispotályok, ispotálykápolnák is. (Lőcse, Pozsony, Újlak stb.) Lászlónak ez a bajelhárító, betegségelűző vonása tovább élt még a XVIII–XIX. században is, az Őrség meghosszabításaként is felfogható Muraközben, ahol a járványok megfékezése, távol tartása végett a Vendel-, Donát-, Orbán-emlékekhez hasonlóan több helyütt Lászlónak is köztéri szobrokat állítottak. (Magyar 1998, 208–209.)

Szent László birkózása Szekszárdon.

Szent László napja a legtöbb vidéken időjósló nap. A magyar egyházi kalendárium, az ún. csízió már évszázadokkal ezelőtt irodalmi forrásává vált e népi hagyománynak. Az 1470 körül íródott Thúróczy-kódex ugyanis László napját is ilyen értelemben említi. (MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.) A századunkban gyűjtött rigmusok változatlanul azt mutatják, hogy a László-napi időjóslás az agrárkultuszban kap kitüntetett szerepet. Miként a Muravidéken mondják (Penavin Olga 1988, 109.):
Jól figyeld meg László napját,
Jó előre megjósolja az idő járását.

A Hortobágy vidékén hasonló csíziót ismernek és emlegetnek:
Jól figyeld meg László napját,
Hét hétre jósolja meg az idő járását.

A kabai juhászok szerint a László-napi időjárás megmutatja a következő hónapok időjárását. Úgy tartják, ha László-napon esik az eső, akkor még hatvan napig esni fog. (Barna 1979, 112.) Csíkszentimrén a Szent László-napi esőzésből nedves időjárásra következtetnek, a csíkkozmásiak szerint ezért igyekezni kell a szénacsinálással, mert az esőzések miatt az Olt mellékéről mindent elvisz a víz. A kászonfeltíziek pedig a Szent László-napi mennydörgésből gyenge zabtermést jósolnak. (Székely 1996, 208.) Csíkszentsimonban, ahol június 27-én tartják a falu templombúcsúját, a László-nap egyben házasságjósló nap is. (Magyar 1998, 210.) Mára már kikopott a köztudatból, de néhány szólásunk, állandósult szóösszetételünk vélhetőleg szintén a régmúlt századok Szent László-kultuszának a nyomát őrzi. Ilyen a Felült Laci. (Fáradt.) vagy Felült neki Laczkó, vagy ahogy Arany Toldijának egyik nyitósorában olvasható: De felült a Laczkó a béresek nyakára, ami arra utal, hogy ekkor, június végén, László napja táján köszöntött be a nyári hőség, és az illető hűvösre ment a nyári munkaidőn, nem győzi a dolgot.
Akiről azt mondják, hogy felült Lackó (a nyakára), az a nyári hőségtől tikkadtan heverészik, lustálkodik. Némely vidéken tágabbá vált a szólás jelentése: nemcsak a nyári mezei munkától elfáradt, hanem általában a dolgozni nem akaró, rest emberrel kapcsolatban használják. Lackó helyett néhol Laci-t mondanak, de feljegyezték a szólásnak ilyen változatait is: Laci ült a hátára, nyakába tette Lackó a körtét, hozzákötötte Laci a Lovát, s ezek egyaránt azt jelentik, hogy ‘ráunt a munkára, nem akar vagy nem szeret dolgozni, lustálkodik’.
A szólás igen régi lehet. Eredetének és kiterjedt frazeológiai rokonságának tudós kutatója, Csefkó Gyula kimutatta, hogy a szólásunkból származó ‘lusta, renyhe’ jelentés már a XVII. században hozzátapadt magához a László névhez is. Ennek ellenére magára a szólásra csupán a múlt század elejéről van adatunk, de ez sem nyomtatott szövegből, hanem Földi János kéziratban maradt szólásgyűjteményéből való. Közzétett gyűjteményben először Erdélyi János közmondásai között bukkan fel, s ugyanő adja elsőnek a szólás magyarázatát is: „Hihetőleg László napjátul, mely van jun. 27-én.” Ezt a szólás újabb magyarázói is csak annyival tudják kiegészíteni, hogy megállapítják: a nagy nyári meleg s egyszersmind a legfárasztóbb nyári mezei munkák, mint például az aratás, valóban László napja körül szoktak kezdődni, „azért igen valószínű, hogy a szólás csakugyan ezzel a körülménnyel függ össze. A benne emlegetett Lackó-n tehát voltaképpen a László-napi nyomasztó meleget értik”. Akire felült Lackó, arra a lankasztó nyáreleji hőség nehezedik rá úgy, hogy mintegy embersúlynyi terhet hordva a hátán, képtelennek érzi magát a munkára. (O. Nagy Gábor 1965, 205– 206.)

Valaha június 27-én és a szomszédos napokban voltak a legfőbb, leghíresebb vásárok, az ott felállított lacikonyhákkal – és az azokban kapható lacipecsenyével – együtt. Elnevezésük eredetét illetően megoszlik a kutatók véleménye.
Van, aki Kun László korára datálja eredetüket (Péter Dénes, 1879, 510.), mások (Prohászka János, Dankó Imre) a történeti hagyományra támaszkodva II. Ulászló uralkodásának idejére vezetik vissza. (Magyar 1998, 209–210) Például Dugonics András is, aki így magyarázza a Laci konyhát:
„Második Ulászló királyunk, kit, mivel Cseh létére ezt a’ szavat dobzse (jól van) szüntelen szájjában hordozta, a’ fölföldiek dobzse királynak, az
alfőldiek pedig (csupa megvetésbűl) csak Lacinak nevezték; felette jó ember volt. Magájébúl is sokat ajándékozott. Sok pénzt fel vett; és azért jószágokat adott. Ekkor gazdagodott meg annyira Bakacs Tamás, a’ többivel egygyütt; kik a’ királynak gyöngeségével viszszára élvén, őtet úgy el szegényítették: hogy az ország’ Nagygyai között leg szegényebbnek tartatnék. Utollyára arra jutott: hogy a’ mészárszékben húst nem vehetett. A’ Budai vásárok üdején, Inassát azon sátorok alá küldötte, melyekben disznó húst sütni, és juh hússal árúlni szoktanak; és így lakott jól királyi palotájában. Ezen sátorokat elsőbben Inassai, osztán az egész ország Laci konyhájának nevezték egészen e’ mái napig. (Dugonics 1820, 249.)

Dugonics András

Ugyancsak Dugonics jeles mondásaiban található, hogy akit elernyesztett a nyári forróság, annak „nyakába töltötte Lackó a körtvét”, vagy másként: „nyakán van a lacikörtve” (Bálint 1972, 69.), másként: árulja a lacikörtét = a nyári hőségben, a mezőn végzett munka közben erőt vesz rajta a lustaság. (O. Nagy Gábor 1976, 419.)

A körte ugyanis nem az ismert gyümölcsöt jelenti itt, hanem azt az eredetileg körte alakú és sokhelyt körté-nek is nevezett súlyt, nehezéket, melyet az ingaóra láncára és az ún. római mérleg hosszabbik karjára szoktak akasztani. A szólásban persze nem konkrét nehezéket, hanem átvitt értelemben nyomasztó súlyt jelent a körte.
A hozzákötötte Laci a lovát változat két különböző, de jelentését tekintve rokon szólás keveredéséből alakulhatott ki. Az egyik a Laci-t vagy Lackó-t emlegető szólások imént tárgyalt csoportjába tartozik, a másik pedig így hangzik: ne állj ott, mer valami bolond némöt hozzád köti a lovát. Ezt is, éppúgy, mint azt, hogy felült Lackó, a dologtalanul ácsorgó emberre mondják gúnyos és találó utalással arra, hogy a tétlenül álldogáló embert könnyen valami cölöpfélének nézheti valaki. (O. Nagy Gábor 1965, 206)

* * *

Lugossy József múlt századi orientalista Magyar csillagisme című befejezetlenül maradt művében Szent László szekere csillagképről tesz említést. (Magyar 1998, 212.) Hogy a néphagyományban valóban élhetett egy ilyen elképzelés, arra áttételesen Lisznyai Kálmán sokat idézett verse (Palóc dalok, 1851) a bizonyság.

László kirá lovagónyi
Mihá’ arkanagyaltó tanót
Mikó meghout, egy darabig
Az ég lovászmestere vót.

Ő hajtá a göncöl szekér
Csillagsörényes lovait,
Ragyogó ostorul fonta
A hódvilág sugarait.

Kiolvasónknak és mondókáinknak jól ismert motívuma az égi lovászmester:
„Egyedem-begyedem, sarkantyú, / Nem vagyok én félnyakú,/ Hanem Isten kovácsa./Szent Pál lovát patkolom, /Arany szeggel szegezem.” (Kiss Áron 1891, 34., 15. sz.) vagy B. Kovács István Gömör megyei gyűjtéséből egy részlet: „Nem vagyok én serpenyű,/ csak vagyok, csak vagyok / Isten kovácskája. / Szent Pál lovát patkoljuk, / Éles szöggel vasaljuk.” (Cakó, Gömör vm. Kéziratos gyűjtés) László Gyula vetette fel, hogy „messze az Altaj vidékig kalandozhatnánk, ha az égi lovászmester párhuzamait keresnők.” (László 1993, 17.) Az idézett Lisznyai vers pedig azt sugallja, hogy a Szent László szekere csillagkép a Göncölszekér egyik – népi – nevét takarja. (Magyar 1998, 213.)

* * *

Szent László nevét és tetteit, a vele kapcsolatos csodás eseményeket megőrizte számos középkori kódex és krónika.

Szent László a Képes Krónikában – Chronicon Pictum.

Ezeken kívül a falfestmények és oltárképek, de néhány jeles költőnk (Janus Pannonius, Garay János, Arany János, Csanádi Imre, Marsall László, Sinka István) verse is. Ezek közül csak egyet másolok most ide, ezt követően befejezésként egy Rábatamásiban gyűjtött bakternótát idézek, merthogy ma László napja vagyon.

SINKA ISTVÁN: LENGYEL LÁSZLÓ

Élt egy nagy szemű király…
Hol vagy édes királyunk?
Előtted táncot járnánk,
te meg szép olló-báránt
vacsoráznál minálunk.
Fasíppal is sípolnánk,
csörgőkkel is csörögnénk.
Óh, mily boldogok lennénk,
jégesők ellen mennénk,
s körülötted pörögnénk.

Adnánk dobot: dobolnál,
király egy ős-mesében.
S dobod hangja dongana,
kopogó nagy cseppje a
csendesség tengerében…
Élt egy király Váradon.
S hol a hold tüzet rakott:
berkünkben a szent fáknak,
s Boldogasszony-anyánknak
egyszerre imádkozott.
*
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
Örüllenek szíveikbe’,
Vígadjanak lelkeikbe’,
Hogy Szent László lett pátrónánk,
Szűzmária édesanyánk.
Távoztassa a döghalált,
Eressze ránk szent áldását.
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
(Énekelte: Gábor Imre, szül. 1891. Gyűjt. Barsi Ernő)

Bibliográfia
A magyarság néprajza, III. kötet, Szellemi néprajz, Budapest, 1941–43.
A Néma Barát megszólal. Vál. a Karthauzi Névtelen beszédeiből. (Szerk. Madas Edit) Karthauzi Névtelen, Budapest, 1985.
Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest 1979.
Dugonics András: Magyar példa-beszédek és jeles mondások. I–II. kötet, 1820.
László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993.
Magyar Zoltán: Szent László a magyar történelemben. Budapest, 1998.
MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1965.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1976.
Penavin Olga: Népi kalendárium. Újvidék, 1988.
Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932.
Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon. Székelyudvarhely, 1996.
Szilágyi Ferenc: Sokféle nevek magyarázatja. Névnapi szófejtés az év (majd) minden napján. Budapest, 1987.

(Válogatás Móser László – Névviseletek c. könyvsorozatából; képszerkesztő Dr Szabó László)

The post Névviseletek – MA LÁSZLÓ NAPJA VAGYON … appeared first on Szögedöm.hu.

Emese a Turulmadárral – László Gyula rajza

Emeséről a „névtelen” P. (talán Pausa) Mester, azaz Anonymus így  szól híres művében, a Gesta Hungarorumban:
„Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Érdemes ezt megnézni és gyermekeinknek is ajánlani a Magyar mondák rajzfilmsorozatban is:

Szögedi költőnket is megihlette Emese alakja:

Juhász Gyula: Emese álma

Ázsiai sátor mélyén,
Ázsiai éjek éjén,
Hulló csillag fénye mellett
Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,
Álmodott föl-fölriadva,
Megborzongott babonázva,
Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,
Lelke mélyén ősi erdő,
Napnyugatra terjedendő,
Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,
Ágyékából messze, széjjel
Hódító folyam dagadva
Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal
Söpri gátját diadallal,
És föléje vén turulnak
Védő szárnyai borulnak.

És az álom egyre mélyebb,
Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,
Ősi folyam vérrel árad
S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,
Messze ázsiai tájon,
Mikor érsz már boldog véget
Anyaálma Emesének?

Szerk.: Őszint-Emese

The post Névviseletek – Emese – Emese álma appeared first on Szögedöm.hu.

„Igazsága volt Kazinczynak, midőn leroskadott Hunyadi János koporsója mellé, hogy megcsókolja a hősnek kőbefaragott jobbját, mellyel egykor Európát védte… Ugyanaz az érzet, mely térdei meghajtására kényszerítette a legbüszkébb magyart, mikor Szent István koronáját, Szent István jobb kezét, Szent László hermáját látta maga előtt. Az az érzet, melyben a hazafiság az egyetemes történetben való szereplés tudatával találkozik.”
Márki Sándor

A Lászlók neve, akiknek ünnepére gyűltünk össze, szláv eredetű: a Vladiszláv szó szerint annyit jelentett: ‘hatalom’ és ‘dicsőség’. A nevet nálunk kétségkívül Szent László királyunk tisztelete terjesztette el, aki alighanem a legnépszerűbb volt az Árpád-ház magyar szentjei között, aki a szláv nevet bizonyára lengyel édesanyjától, Richezától (Rikszától) kapta. (Szilágyi 1987, 144.)

Az Érdy-kódex névtelen szerzőjétől azt a névmagyarázatot kapjuk, mely szerint „doktoroknak magyarázatjok szerént László, Ladislaus hárommá hasasztván, azaz laus, dacio, populus = dicséret, adás, nép – kiket egyberakogatván ennyit tészen: népnek Istentől adatott dicséret. Íme, mily drágalátos nevet érdemlett vala Úristentől, kit ez bódog ember, míg éle, bizonyával megbizonyíta, hogy az anyaszentegyházban Úristennek dicséreti lén, de még holta után is mindörökké.” (Karthauzi Névtelen 1985, 340.)

* * *

Szent László életéről, csodás tetteiről számos monda és legenda maradt fenn. Néhányat röviden megemlítünk.
Egy helyi monda szerint Erdélyben, a tordai hegyekben a kunok Lászlót üldözőbe vették, és már-már utolérték, de könyörgésére megnyílt mögötte a hegy, s a kunok a hatalmas szakadékba zuhantak. Így keletkezett – a monda szerint – a Tordai-hasadék.
A másik monda is a kunokkal kapcsolatos. (A kunokkal, akik akkor még nem éltek Magyarország területén, László többször csatázott.) Itt ugyancsak üldözték királyunkat és a magyar sereget, amikor László aranypénzt szórt hátrafelé.
A csel sikerült, mert a kunok megálltak és felszedték a drágalátos aranyakat, de kezükben kőpénzzé változtak. A hegyeket járva ma is sokfelé találni ilyen lapos, kerek kis kövecskéket, amelyeket a nép Szent László pénzének nevez. Az igazság valójában az, hogy nem aranyak voltak ezek, hanem egy ősi egysejtű állat megkövesült vázai, maradványai.
Ismert a Szent László füve is, amely a keresztes fű, vagy a keresztes tárnics (Gentiana cruciata) nevű gyógynövény. Rapaics Raymund úgy véli, hogy a múlt század népies irányának hatása alatt gondolták ennek történetét népmondának.

„Ez azonban téves származtatás – írja –, és kétségtelen, hogy Szent László füve mondája a XV. század magyar kolostori irodalmának átdolgozása. Valószínűleg valamely németországi forrásból. De az a kódexünk, amelyben a pestisfű mondája magyar ruhát öltött, nem maradt fenn. Első forrásunk már nyomtatott munka, Bejthe István 1583-ban nyomtatott latin–magyar növénynévjegyzéke. A latin szöveg a növény neve után előbb Szent László pénze mondáját közli, s csak végül mondja el a magyar pestisfű-mondát. Magyarul körül-belül így fordíthatjuk:
Gentiana, közönségesen keresztesfű, Szent László király füve, latinul S. Ladislai regis herba, első Lászlóról, Magyarország királyáról, aki a szent jelzőt kapta, mert kiűzte Magyarországról a tatárokat. Beszélik, hogy e király idejében egész Magyarországon rettenetes pestis dühöngött, ő azonban imájával megnyerte Istentől, hogy e pestisnek gyógyítója azon növény legyen, melyet felfelé lőtt nyila estében eltalál, ez pedig a keresztesfű volt, amellyel ezután alattvalóit a pestistől megszabadította.”
(In: Boldogasszony ága. 193., A magyarság néprajza III. 181., Magyar 1988, 101–106., Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932, 181–182.)
A 19. században Arany János is feldolgozta ezt a mondát. Ugyancsak ő beszéli el azt a legendát a Dubnici Krónika leírása alapján, amely szerint László király halála után jó 300 évvel felkelt sírjából: ő volt az, aki a tatárokkal öldöklő küzdelmet folytató magyar sereg segítségére sietett táltos lován, és csodás csatabárdjával egymaga döntötte el a küzdelmet a magyarok javára. Ezután, a legenda, a krónika szerint, lován visszament Nagyváradra, vissza a sírjába. „Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták”, de az tény, hogy az az aranyos ló valóban ott állott valaha Nagyvárad csillagvárában, a székesegyház előtt.
Szent Lászlót úgy ábrázolják, mint sok csatában győztes hőst: pajzsán a magyar címerrel, kezében csatabárddal vagy karddal. Gyakran választották patrónusuknak ispotályok, ispotálykápolnák is. (Lőcse, Pozsony, Újlak stb.) Lászlónak ez a bajelhárító, betegségelűző vonása tovább élt még a XVIII–XIX. században is, az Őrség meghosszabításaként is felfogható Muraközben, ahol a járványok megfékezése, távol tartása végett a Vendel-, Donát-, Orbán-emlékekhez hasonlóan több helyütt Lászlónak is köztéri szobrokat állítottak. (Magyar 1998, 208–209.)

Szent László birkózása Szekszárdon.

Szent László napja a legtöbb vidéken időjósló nap. A magyar egyházi kalendárium, az ún. csízió már évszázadokkal ezelőtt irodalmi forrásává vált e népi hagyománynak. Az 1470 körül íródott Thúróczy-kódex ugyanis László napját is ilyen értelemben említi. (MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.) A századunkban gyűjtött rigmusok változatlanul azt mutatják, hogy a László-napi időjóslás az agrárkultuszban kap kitüntetett szerepet. Miként a Muravidéken mondják (Penavin Olga 1988, 109.):
Jól figyeld meg László napját,
Jó előre megjósolja az idő járását.

A Hortobágy vidékén hasonló csíziót ismernek és emlegetnek:
Jól figyeld meg László napját,
Hét hétre jósolja meg az idő járását.

A kabai juhászok szerint a László-napi időjárás megmutatja a következő hónapok időjárását. Úgy tartják, ha László-napon esik az eső, akkor még hatvan napig esni fog. (Barna 1979, 112.) Csíkszentimrén a Szent László-napi esőzésből nedves időjárásra következtetnek, a csíkkozmásiak szerint ezért igyekezni kell a szénacsinálással, mert az esőzések miatt az Olt mellékéről mindent elvisz a víz. A kászonfeltíziek pedig a Szent László-napi mennydörgésből gyenge zabtermést jósolnak. (Székely 1996, 208.) Csíkszentsimonban, ahol június 27-én tartják a falu templombúcsúját, a László-nap egyben házasságjósló nap is. (Magyar 1998, 210.) Mára már kikopott a köztudatból, de néhány szólásunk, állandósult szóösszetételünk vélhetőleg szintén a régmúlt századok Szent László-kultuszának a nyomát őrzi. Ilyen a Felült Laci. (Fáradt.) vagy Felült neki Laczkó, vagy ahogy Arany Toldijának egyik nyitósorában olvasható: De felült a Laczkó a béresek nyakára, ami arra utal, hogy ekkor, június végén, László napja táján köszöntött be a nyári hőség, és az illető hűvösre ment a nyári munkaidőn, nem győzi a dolgot.
Akiről azt mondják, hogy felült Lackó (a nyakára), az a nyári hőségtől tikkadtan heverészik, lustálkodik. Némely vidéken tágabbá vált a szólás jelentése: nemcsak a nyári mezei munkától elfáradt, hanem általában a dolgozni nem akaró, rest emberrel kapcsolatban használják. Lackó helyett néhol Laci-t mondanak, de feljegyezték a szólásnak ilyen változatait is: Laci ült a hátára, nyakába tette Lackó a körtét, hozzákötötte Laci a Lovát, s ezek egyaránt azt jelentik, hogy ‘ráunt a munkára, nem akar vagy nem szeret dolgozni, lustálkodik’.
A szólás igen régi lehet. Eredetének és kiterjedt frazeológiai rokonságának tudós kutatója, Csefkó Gyula kimutatta, hogy a szólásunkból származó ‘lusta, renyhe’ jelentés már a XVII. században hozzátapadt magához a László névhez is. Ennek ellenére magára a szólásra csupán a múlt század elejéről van adatunk, de ez sem nyomtatott szövegből, hanem Földi János kéziratban maradt szólásgyűjteményéből való. Közzétett gyűjteményben először Erdélyi János közmondásai között bukkan fel, s ugyanő adja elsőnek a szólás magyarázatát is: „Hihetőleg László napjátul, mely van jun. 27-én.” Ezt a szólás újabb magyarázói is csak annyival tudják kiegészíteni, hogy megállapítják: a nagy nyári meleg s egyszersmind a legfárasztóbb nyári mezei munkák, mint például az aratás, valóban László napja körül szoktak kezdődni, „azért igen valószínű, hogy a szólás csakugyan ezzel a körülménnyel függ össze. A benne emlegetett Lackó-n tehát voltaképpen a László-napi nyomasztó meleget értik”. Akire felült Lackó, arra a lankasztó nyáreleji hőség nehezedik rá úgy, hogy mintegy embersúlynyi terhet hordva a hátán, képtelennek érzi magát a munkára. (O. Nagy Gábor 1965, 205– 206.)

Valaha június 27-én és a szomszédos napokban voltak a legfőbb, leghíresebb vásárok, az ott felállított lacikonyhákkal – és az azokban kapható lacipecsenyével – együtt. Elnevezésük eredetét illetően megoszlik a kutatók véleménye.
Van, aki Kun László korára datálja eredetüket (Péter Dénes, 1879, 510.), mások (Prohászka János, Dankó Imre) a történeti hagyományra támaszkodva II. Ulászló uralkodásának idejére vezetik vissza. (Magyar 1998, 209–210) Például Dugonics András is, aki így magyarázza a Laci konyhát:
„Második Ulászló királyunk, kit, mivel Cseh létére ezt a’ szavat dobzse (jól van) szüntelen szájjában hordozta, a’ fölföldiek dobzse királynak, az
alfőldiek pedig (csupa megvetésbűl) csak Lacinak nevezték; felette jó ember volt. Magájébúl is sokat ajándékozott. Sok pénzt fel vett; és azért jószágokat adott. Ekkor gazdagodott meg annyira Bakacs Tamás, a’ többivel egygyütt; kik a’ királynak gyöngeségével viszszára élvén, őtet úgy el szegényítették: hogy az ország’ Nagygyai között leg szegényebbnek tartatnék. Utollyára arra jutott: hogy a’ mészárszékben húst nem vehetett. A’ Budai vásárok üdején, Inassát azon sátorok alá küldötte, melyekben disznó húst sütni, és juh hússal árúlni szoktanak; és így lakott jól királyi palotájában. Ezen sátorokat elsőbben Inassai, osztán az egész ország Laci konyhájának nevezték egészen e’ mái napig. (Dugonics 1820, 249.)

Dugonics András

Ugyancsak Dugonics jeles mondásaiban található, hogy akit elernyesztett a nyári forróság, annak „nyakába töltötte Lackó a körtvét”, vagy másként: „nyakán van a lacikörtve” (Bálint 1972, 69.), másként: árulja a lacikörtét = a nyári hőségben, a mezőn végzett munka közben erőt vesz rajta a lustaság. (O. Nagy Gábor 1976, 419.)

A körte ugyanis nem az ismert gyümölcsöt jelenti itt, hanem azt az eredetileg körte alakú és sokhelyt körté-nek is nevezett súlyt, nehezéket, melyet az ingaóra láncára és az ún. római mérleg hosszabbik karjára szoktak akasztani. A szólásban persze nem konkrét nehezéket, hanem átvitt értelemben nyomasztó súlyt jelent a körte.
A hozzákötötte Laci a lovát változat két különböző, de jelentését tekintve rokon szólás keveredéséből alakulhatott ki. Az egyik a Laci-t vagy Lackó-t emlegető szólások imént tárgyalt csoportjába tartozik, a másik pedig így hangzik: ne állj ott, mer valami bolond némöt hozzád köti a lovát. Ezt is, éppúgy, mint azt, hogy felült Lackó, a dologtalanul ácsorgó emberre mondják gúnyos és találó utalással arra, hogy a tétlenül álldogáló embert könnyen valami cölöpfélének nézheti valaki. (O. Nagy Gábor 1965, 206)

* * *

Lugossy József múlt századi orientalista Magyar csillagisme című befejezetlenül maradt művében Szent László szekere csillagképről tesz említést. (Magyar 1998, 212.) Hogy a néphagyományban valóban élhetett egy ilyen elképzelés, arra áttételesen Lisznyai Kálmán sokat idézett verse (Palóc dalok, 1851) a bizonyság.

László kirá lovagónyi
Mihá’ arkanagyaltó tanót
Mikó meghout, egy darabig
Az ég lovászmestere vót.

Ő hajtá a göncöl szekér
Csillagsörényes lovait,
Ragyogó ostorul fonta
A hódvilág sugarait.

Kiolvasónknak és mondókáinknak jól ismert motívuma az égi lovászmester:
„Egyedem-begyedem, sarkantyú, / Nem vagyok én félnyakú,/ Hanem Isten kovácsa./Szent Pál lovát patkolom, /Arany szeggel szegezem.” (Kiss Áron 1891, 34., 15. sz.) vagy B. Kovács István Gömör megyei gyűjtéséből egy részlet: „Nem vagyok én serpenyű,/ csak vagyok, csak vagyok / Isten kovácskája. / Szent Pál lovát patkoljuk, / Éles szöggel vasaljuk.” (Cakó, Gömör vm. Kéziratos gyűjtés) László Gyula vetette fel, hogy „messze az Altaj vidékig kalandozhatnánk, ha az égi lovászmester párhuzamait keresnők.” (László 1993, 17.) Az idézett Lisznyai vers pedig azt sugallja, hogy a Szent László szekere csillagkép a Göncölszekér egyik – népi – nevét takarja. (Magyar 1998, 213.)

* * *

Szent László nevét és tetteit, a vele kapcsolatos csodás eseményeket megőrizte számos középkori kódex és krónika.

Szent László a Képes Krónikában – Chronicon Pictum.

Ezeken kívül a falfestmények és oltárképek, de néhány jeles költőnk (Janus Pannonius, Garay János, Arany János, Csanádi Imre, Marsall László, Sinka István) verse is. Ezek közül csak egyet másolok most ide, ezt követően befejezésként egy Rábatamásiban gyűjtött bakternótát idézek, merthogy ma László napja vagyon.

SINKA ISTVÁN: LENGYEL LÁSZLÓ

Élt egy nagy szemű király…
Hol vagy édes királyunk?
Előtted táncot járnánk,
te meg szép olló-báránt
vacsoráznál minálunk.
Fasíppal is sípolnánk,
csörgőkkel is csörögnénk.
Óh, mily boldogok lennénk,
jégesők ellen mennénk,
s körülötted pörögnénk.

Adnánk dobot: dobolnál,
király egy ős-mesében.
S dobod hangja dongana,
kopogó nagy cseppje a
csendesség tengerében…
Élt egy király Váradon.
S hol a hold tüzet rakott:
berkünkben a szent fáknak,
s Boldogasszony-anyánknak
egyszerre imádkozott.
*
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
Örüllenek szíveikbe’,
Vígadjanak lelkeikbe’,
Hogy Szent László lett pátrónánk,
Szűzmária édesanyánk.
Távoztassa a döghalált,
Eressze ránk szent áldását.
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
(Énekelte: Gábor Imre, szül. 1891. Gyűjt. Barsi Ernő)

Bibliográfia
A magyarság néprajza, III. kötet, Szellemi néprajz, Budapest, 1941–43.
A Néma Barát megszólal. Vál. a Karthauzi Névtelen beszédeiből. (Szerk. Madas Edit) Karthauzi Névtelen, Budapest, 1985.
Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest 1979.
Dugonics András: Magyar példa-beszédek és jeles mondások. I–II. kötet, 1820.
László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993.
Magyar Zoltán: Szent László a magyar történelemben. Budapest, 1998.
MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1965.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1976.
Penavin Olga: Népi kalendárium. Újvidék, 1988.
Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932.
Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon. Székelyudvarhely, 1996.
Szilágyi Ferenc: Sokféle nevek magyarázatja. Névnapi szófejtés az év (majd) minden napján. Budapest, 1987.

(Válogatás Móser László – Névviseletek c. könyvsorozatából; képszerkesztő Dr Szabó László)

The post Névviseletek – MA LÁSZLÓ NAPJA VAGYON … appeared first on Szögedöm.hu.