Mezítláb a viperatelepen…

Alább olvasható a Délvidék magyar segélykiáltása…
Vajon lesz-e rá válaszunk?!

Gondoljunk bele: Mezítláb a viperatelepen…

Mintha így kéne élnünk.

És erősen ajánlom mindenkinek: mától kezdve jobban teszik, ha elgondolkodnak ezen, készülnek rá, mert úgy fest, ahogy halad az idő, ahogy melegszik, tavaszodik – egyre elkerülhetetlenebbnek tűnően – ez lesz a helyzet Kanizsán, meg a környékünkön is. Legyen tehát ideje korán lábunkon a cipő! Nincs más lehetőségünk. Most már bizonyos: kígyók úgyis lesznek.  

Eleget, de talán mégsem elégszer értekeztem már a rajtunk átvonuló migráns (bűnvándorló! Sz.) áradatról.

Én – míg megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy leírhatom a saját álláspontomat, kimondhatom aggodalmaimat és a valóság meg mások értékítélete alapján véleményt formálhatok a környezetemben látott, tapasztalt történések összefüggéseiről –, addig a benyomásaimat összevetve a leszűrődő jelenségek híreivel igyekszem objektíven bánni. Kérdés, hogy lehet-e minden elfogultság nélkül minderről írni?

Apaként, testvérként, kanizsaiként, magyarként, európaiként arról, amit immáron naponta hallunk.

Az Európát elárasztó erőszakhullámról.

Törvényen kívüliek lepik el vidékünket.

Minden értelmes szakértő ezt jósolja: félő, hamarosan ettől még rosszabb lesz!

A jövevények emberalatti viselkedése nem indokolná-e az igazság maradéktalan fölfedését?
De igen. Közünk van mindehhez. Mert azok, akik nyugaton most ezrével gyalázzák az ottani nőket, nagyrészt rajtunk keresztül jutottak el álmaik netovábbjába.

Előőrseik újfent megjelentek. Napról-napra egyre többet látni belőlük Kanizsán és környékén csellengeni. Normális emberben fölötlik a kérdés: ha EZEK Kölnben, Stockholmban, vagy a minap Drezdában, bárhol, a saját kényük-kedvük, szokásaik szerint garázdálkodhatnak – itt Szerbiában, míg sötét csapatokba verődve nyomulnak északnak – visszatartja-e őket bármi attól, hogy ugyanúgy reagáljanak minden adandó esetben, mint ahogy a híradások borzalmai bemutatják?

A kérdés költői. A válasz egyértelmű.

Emiatt hívnám föl most, míg nem késő, az illetékesek, a hatóságok, és a polgártársak, az olvasók figyelmét arra, hogy mostantól kezdve fokozottan ügyeljenek a városra, a falvainkra!

Készüljünk! A helyzet rendkívüli már most is!

Törvényen kívüliek lepik el vidékünket.
Akiknek minden mindegy alapon nemhogy az adott befogadó ország törvényei nem számítanak, de a sajátjaik sem tesznek erkölcsi lakatot a vágyaikra, lehetőségeikre, úgy azok – en block – gátlástalanul élni akarnak, majd fognak is vele. Katonák, kiéhezett szabadcsapatokként vonulnak. Mindent megtehetnek. Ilyenek. Erre a borászoknak van a legtalálóbb kifejezésük – fajtajelleg…

Belegondolni is szörnyű: az elkövetkező időszakban miként engedhetjük szabadon kószálni gyerekeinket az esti utcákon? Hazajöhetnek-e biztonságban a diszkóból, a buliból, vagy csak simán a délutáni tanításból? Kimehetnek-e piknikezni a környező rétekre, erdőkbe? Hogy lehet kezelni, összeegyeztetni a vészes idők állapotát a fiatalok szabadságvágyával, az európai ember természetes igényeivel?

Hiszen a ránk zúduló jövevényeknek a szemében pont ez a szabadság, a magatartásunk, az európaiságunk a legmegvetendőbb.

Még a közmondás is úgy tartja: A tyúk irigyli, a kígyó lenézi a repülést.

Sérti őket a szabadságunk. És persze hogy lenézik, lenéznek bennünket: röhögnek a szemünkbe, kihasználják az európai normák kínálta összes lehetőséget, de kétségem sincs a felől, hogy ugyanakkor az irigység, mohóság, a frusztráltság zömükben fölfokozott erővel munkál!

A határainkon is úgy gyalogolnak át, mint egy dömper, iratok nélkül.
Ők semmibe veszik, rajtunk viszont számon kérik a szabályokat.
Ha Szerbiában, egy közterületen nincs nálunk az igazolványunk, alkalmanként 5000 dinár bírságot fizetünk. Röhej.
(Emezeknek, a dokumentumok nélkül utazóknak meg pont ekkora összeg a szerbiai ellátmányuk…)
Miközben kérni sem kérnek menedékjogot (mondjuk nem is jár nekik), erőszakosak, és anélkül, hogy egy percet is dolgoztak volna – követelőznek, mi több: válogatnak.

Ráadásul még mindig akadnak olyan széplelkű hülyék, akik a józan ésszel dacolva szívesen ajnározzák őket. Kígyót melengetnek a keblükön. Nem kell jóstehetség hozzá, látszik mi lesz a vége. 

Gyors rajzom, illusztrációként.

Még egyszer ide írom, a riogatás szándéka nélkül: Előzzük meg a bajt Észak-Bácskában!

Már most alakítsunk válságstábokat!

Üljön össze minden illetékes szerv, a munkájukat hangolják össze!

A rendfenntartók köbözött erővel végezzék feladatukat!

Mi – egyszerű mezei állampolgárok – azon leszünk, hogy segítsük őket. Elsősorban úgy, hogy mi magunk fokozottan figyelünk oda szeretteinkre.
Rendet tartunk, mert igényeljük a rendet magunk körül.

Magyarország hétfőn már lépett. A parlament döntött: most már nemcsak a rendőröknek, hanem a katonaságnak is kötelessége lesz elfogni a határsértőket. Ezentúl már a katonák is igazoltathatnak, átvizsgálhatják a ruházatukat, csomagjai­kat, s az oda nem illőket előállíthatják az illetékes rendőrkapitányságon. Lőhetnek a határsértőre! Éles lőszerrel nem. Még nem. Gumilövedéket, könnygázgránátot, pirotechnikai eszközt, elfogó hálót kilőhetnek, mert ezek nem minősülnek lőfegyverhasználatnak.

Védekeznek a szomszédban. Nagy kérdés, bennünk van-e ugyanennyi öntudat, kurázsi?

Mernünk kéne megvédeni mindazt, ami nekünk fontos.

Talán időben szóltam. Háború van. Tessenek észrevenni!

Vészharangot kongatok? Lehet. Inkább süssék rám ezt a bélyeget.

Kígyók közé leheveredni akkor sem akarok.

Hát Önök?

Pósa Károly

Forrás: VIPERATELEP
Lásd: http://magyarkanizsa.blogspot.hu/

Ha az íróembernek kötelessége igazat szólni, úgy az újságírót, talán még nagyobb erővel hajtja az igazságérzet felelőssége. Míg a szépíró csak a kiadott könyvei révén köthető az olvasóihoz, addig a zsurnaliszta napi szinten szolgálja a sokaságot. Párezernyi könyv esetleg hosszú hónapok, évek alatt fogy el. Az ettől tételesen nagyobb példányszámú lapokat az aktualitásokkal naponta szétviszi az olvasóközönségük, de akár így, akár úgy: a papírra vetett gondolatok nem vesznek el nyomtalanul. Sokan elolvassák, értelmezik, rosszabbik esetben félreértik azokat. Ezért a megfogalmazással egyféle óvatos tudatosságnak kell párosulnia. Máskülönben minden leírt szó csak annyit fog érni, mint kandisznón a csöcs.

Jóindulattal szólok hát: amiről most írnék még nem történt meg. Viszont fölöttébb sajnos, hogy bár föltételezéseken alapul, mégsem pusztán fikció. Én örülnék neki legjobban, ha a jövőben bebizonyosodna, hogy ez a bejegyzésem teljesen fölöslegesen íródott.

Csakhogy túl régóta figyelem a világot. Túl sok karón láttam már túl sok varjút. Nincsenek, azaz ha mégis lennének, már nagyon elhalványultak az illúzióim.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...