Ignotus a trianoni paktumról

Akit mindennel meg lehet vádolni, csak épp irredentának nem lehet nevezni, az Ignotus Hugó ( szül: Veigelsberg Hugóként 1869. nov. 17.-én Pesten – elhunyt 1949. aug. 3.-án Budapesten). Ignotus a Nyugat folyóirat főszerkesztőjeként nagyban hozzájárult, hogy a magyar irodalom világszínvonalúvá emelkedett.
1920. júliusában publikálta azt a cikkét a trianoni paktumról, amelyben világosan és érthetően leírja, hogy milyen háttérben született ez a borzalom. Nem kíméli Európa politikusait. Külön érdeme, hogy felhívja azokra a figyelmet, akik ugyancsak nem voltak érdekeltek abban, hogy a magyar érdek mit diktálnak, csak racionálisan megírják, hogy a szerződés politikailag és gazdaságilag ellehetetlenítette Európát. Ennek később egy újabb világháború lett a következménye. Arról nem beszélve, hogy egy erős, független Közép-Európai állam helyett egy gazdaságilag, indentitásilag szétroncsolt csonka nemzet keletkezett. Világosan kitűnik, hogy a Nagyhatalmaknak szándékuk sem volt, hogy Közép- és Kelet-Európa népei valaha is politikailag, gazdaságilag is dominánssá váljanak. Ez az irányvonal a mai napig tart. Azzal, hogy ezek az államok beléptek az Unióba, továbbra is bábállamokként rángathatóak. Ezen országokon belül uralkodó politikai megosztottságnak köszönhetően, előreláthatólag hosszútávon sincs esélyük Európa gazdasági, politikai életében szerephez jutni.

Ignotus a békeszerződésről

„A thing is not settled, until is rigthly settled.” (Lincoln)

Metternich büszkén és önérzetesen a végítélet napját emlegette, amikor a bécsi kongresszus összegyűlt, hogy likvidálja a napóleoni örökséget. A házi, udvari és államkancellár – akkor különben még csak a császári ház és a külügyek minisztere – a „legitim elv őrangyala” talán egy percig visszaemlékezett arra, hogy bár minden idők békeszerződései sub specie aeternitatis készültek, nem mindig bizonyultak örökéletűeknek.

Kelemen Lothár Vencel herceg bizonyára gondolt ilyesmire, mégis szilárdul meg volt győződve, hogy ez egyszer , ha nem is örök időkre, de hosszú évtizedekre, sőt talán századokra elintézi, elrendezi Európa ügyeit, aminthogy Sándor cár sem kételkedett abban, hogy ködös, bizonytalan határú szent szövetsége s a patriarchális abszolutizmus megvédi a világot változásoktól, háborúktól, forradalmaktól.

Clemenceau, amikor – amint Keynes leírja – jó posztóból készült ruhájában, kissé vidékies, de erős cipőben, kezén szürke svéd kesztyűvel ott elnökölt a párizsi tanácskozáson, néha-néha kissé elbóbiskálva, s csak akkor ügyelve fel, amikor a francia érdekeket közvetlenül érdeklő ügyek kerültek szóba, nem gondolt talán végítéletre, de, hogy legszemélyesebb műve, a versaillesi szerződés, a messzi jövőre kihatólag hárítja el a német veszedelmet, ebben bizonyára egy percig sem kételkedett.

És Wilson, ez az alacsony fantáziájú nonkonformista prédikátor, a New Freedom siváran moralista szerzője szintén meg volt győződve hivatásáról: a népek ligájával – ezzel az új, elődjénél nem kevésbé ködös és tartalmatlan szent szövetséggel – megváltani szenvedéseitől a világot.

A bécsi kongresszus talán még csak a nagy redoute-ra készült, amelynek gondatlan álarcosai közt ott voltak az összes vendégszuverének is, amikor Talleyrand megjegyezte, hogy a bankett már vége felé jár, de hátra van még az utolsó fogás: a gombócok. A beneventumi herceg bizonyos ólomgolyóbisokra célzott, de nem annyira a száz napos kalandot látta előre, mint inkább a népeknek azt a csalódottságát és elégedetlenségét vette észre, amelyről a víg és színes bécsi napok alatt kívüle talán még csak Nostitz gróf vett tudomást.

J. M. Keynes is akkor emelte fel elsőnek tiltakozó szavát, amikor még a büntetés és megtorlás volt a vezérmotívum, s a wilsoni elveket már nem emlegette senki. (Hogy Wilson miért és hogyan ejtette el hitcikkelyeit, azt Keynes könyve plasztikusan világítja meg. Újabb dokumentumszerű részleteket hoz azonban számunkra az angol békedelegáció egy másik funkcionáriusának, Sidney Huddleston-nak érdekes detailokban bővelkedő könyve, a „Peace Making at Paris”. Huddleston szerint Wilson legnagyobb ambíciója a szónoki siker volt: minden energiáját a tapsok kiérdemlése kötötte le, s azzal, hogy propozíciói kivitelre is kerüljenek, kimerültségében és fásultságában már nem törődött. „He was tired – írja Huddleston – while Clemenceau, old, as he is, was tireless”.)

Keynes könyvének megjelenése óta – különösen angol nyelven – a békének gazdag irodalma keletkezett, így, hogy csak a legjelentősebbeket említsük, Huddleston idézett memoárjain kívül Norman Angel könyve, „The Peace Treaty and the Economie Chaos of Europe” s Frank A. Handerlip amerikai bankáré, „What Happened to Europe?” Nehéz feladat volna párhuzamot vonni e sokféle nézőpontú munkák között, egyben azonban valamennyi megegyezik: nincs a békeszerződésekről írt olyan könyv, amely meg ne állapítaná, hogy e szerződések keresztülvihetetlenek, hogy politikai és gazdasági romlásba döntik egész Európát, nincs köztük egy sem, amely ne jutna arra a végső konklúzióra, hogyha a szerződések rendelkezéseit változatlanul fenntartják, akkor a párizsi és londoni tanácskozásokon tulajdonképpen a mai hajszálfinom és érzékeny gazdasági rendszert döntötték sírba.

De megegyeznek ezek a békebírálatok még egy tekintetben is: Valamennyi, főképp, sőt kizárólag a versaillesi szerződéssel és a német kérdéssel foglalkozik. Már kevesebb szó esik Ausztriáról, rólunk, Bulgáriáról és Törökországról pedig alig esik említés.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...