Scroll To Top

A szegedi „üvegzsebes” balvezetés
12 évi „tiszta” mérlege 30 milliárd forintos hiány!
(A többi veszteséget még rejti a szoci szutyok...)

A honlap a hunita.hu-ra költözött, naponta frissülő tartalommal!

Szeged a halott Város

56 irodalmáról

Cikkek 2015. jún. 16.

Ma van „Az 1956-os forradalom mártírjainak emléknapja”.
Nem új-keletű megállapítás, hogy a diktatúrák felfalják saját gyermekeiket. 1945 után Magyarországon sem történt másképp.
A II. Világháború után, a felszabadító Vörös Hadsereg, szinte azon nyomban hódítóként viselkedett, s valójában megszállta az országot.
Nyugat-Európa zsebretett kézzel nézte végig, sőt, asszisztált hozzá. Sztálinékat hősként tisztelték. Az ország politikai helyreállítása eleinte – igazából látszólagosan – demokratikusan kezdődött, ám a kommunisták szép lassan tért nyertek, ellenlábasaikat, de még saját embereiket, aki szó szerint hittek az ideológiában, vagy egyszerűen egyéni hatalomszerző érdekeket sértettek, azokat ellehetetlenítették. Volt, aki elmenekült, volt aki börtönbe került.
Az irodalomban már nehezebb volt a helyzet, hiszen a népi írókat a rendszer mellé állítani – pedig az 1920-as 30-as években, baloldali szemléletűként indultak, nem azonosultak Horthy politikájával – egy-két kivétellel nem lehetett Nem alkottak valójában szervezett, egységes csoportot, ideológiailag megosztottak voltak, a naturalisztikus népélet ábrázolása volt a fő céljuk. Társadalmi problémákat boncolgattak, néprétegek életét próbálták irodalmi szinten bemutatni.
Trianon, a kelet-nyugati diktatúrák kialakulása közös gondolkodásra késztette őket. Sértő Kálmán, Erdélyi József szélsőjobboldali, Veres Péter, Erdei Ferenc szélsőbaloldali, míg Németh László harmadikutas, azaz középen álló volt a Világháború előtti Magyarországon.
A háború és a szovjet megszállás érthető okok miatt gyakorlatilag eltörölte a mozgalmat – többek között az a társadalmi rendszer is megszűnt, amely a mozgalmat életre hívta – egykori tagjainak változatos sors jutott a Rákosi, s akik megérték, a Kádár-rendszerben. Néhányukat meghurcolták nyilas voltuk miatt, egyikük, Erdei Ferenc, agrárminiszter, majd akadémikus lett, mások lassan, de biztosan beilleszkedtek az új rendbe (Veres Péter, Illyés Gyula), és folytatták írói munkásságukat; néhányan a kül- vagy belhoni emigrációt (az időleges hallgatást) választották (Kodolányi János, Kovács Imre, Féja Géza, Sinka István). A népi írókról, a Rákosi- és Kádár rendszerben betöltött szerepükről, később külön írásban, a Püski perrel kapcsolatosan szeretnék kitérni.
1953 után kialakul egy íróellenzék, az Írószövetség, és sajtóorgánuma, az Irodalmi Újság, mely a forradalom előkészítésében szerepet vállalt. 1848-hoz hasonló kvalitású, és az eseményeket mozgató író, költő azonban nem vállalt szerepet. Az emigrációban élők pedig túl messze voltak, elszakadva az itthoni helyzettől.
Méray Tibor az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén felszólal. Tömören jellemzi az ott elhangzottakat: „jó oka van annak, hogy az irodalom kérdései itt szóba sem kerülnek”
Komjáthy Miklós, a Csepel Vas- és Fémművek vezérigazgatója feljegyzi, hogy a munkások többek közt „az Irodalmi Újság hatására nagyon sok olyan kérdéssel foglalkoztak”, ami nem tartozott rájuk.
(Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Standeisky Éva, MTA Irodalomtudományi Intézete, 1990.)
Majd negyven évig nem volt ismert, hogy az 56-os eseményekről, kicsit sajátos szemszögből, Örkény Istvánnak voltak feljegyzései. „Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. »Mi fogy?« – kérdezem az elárusító kisasszonyt. »Versek« – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.” – írja a forradalom kitörése után 1956 november 24.-én, amikor már a szovjet invázió megindult, három hete vérbe fojtották a felkelést.
( megjelent : Örkény István: Noteszlapok 1956-ból, in: Levelek egy percben. Pesti Szalon, Budapest 1996. Első megjelenés: Holmi, 1991/10. sz.)
Örkény „Notesze” évtizedekig lapult, és a mai napig alig ismert, pedig tárgyilagosan rögzíti benne az 56-os eseményeket. Azt is kevesen tudják, hogy Déry Tibor Niki c,. kisregénye a forradalom előszeléről ír.
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 1950- ben íródott, nem kifejezetten 56-os vers, ám a köztudatban már hozzákapcsolódik.
Tamási Lajos: Piros vér a pesti utcán, bár irodalmi értéket nem képvisel, de hűen tükrözi az akkori hangulatot. Szinte az 56-osok indulójává vált.

Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs más teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros s vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva
ti, megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

…Piros s vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros s vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy a pesti utcán hullt a vér.

Budapest, 1956. október 26-27.

Kevésbé ismert Vas István: Az új Tamás verse. Asztalfiókban nyugodott, csak a rendszerváltás után jelenhetett meg a Holmiban.
„Feltámadtál, sírbatett nemzetem. / A hét sebedet látta két szemem” – írja, majd néhány sorral később így folytatja: „És köszönöm, hogy szent sebed előtt / Életem tornya összedőlt, / S kiárad bennem boldog szégyenem, / S minden szenvedve hordott kételyem / S a szenvedélyes értelem / Érvénytelen, érvénytelen.”
A Pesti elégia c. verse azonban álcázott szövegkörnyezetbe rejtve 56-ot, megjelenhetett:

Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

Azonban, furcsa kimondani, de igaz! 56 leverése után, 56 igazából nincs jelen a magyar irodalomban. Nincs igazán értékes 56-os regény. A Kádár rendszer ügyesen amnéziát bocsátott az értelmiségiekre, s ezen 1989-et követő megváltozott politikai berendezkedés sem változtatott. Mintha 56. fontossága elenyészne, nem lenne aktuális.
Pályi András a Beszélőben írt cikkében így meditál:
„… a magyar történelemben mondhatni páratlan ’56-os nemzeti egység ellenére a forradalom zászlaját magasba emelő, baloldali elkötelezettségű írói elit, amely néhány évvel korábban legalábbis alkudozott az ördöggel lelke áruba bocsátásáról, s belelátott a sztálinizmus gépezetének poklába, már elvesztette ártatlanságát. Míg az utca népe spontán módon – azaz ártatlanul – cselekedett. Átölelték egymást, egyek voltak, észre se vették, ami elválasztotta őket: hogy amikor a lényegről beszélnek, más nyelvet használnak.”
Legyen ez a zárszó, hiszen 56-ról azok az írók, akik írhattak volna reálisan, eladták magukat a kommunista rendszernek, vagy így, vagy úgy, s így valójában nem írhattak, nem írhatnak hitelesen róla.

Ossza meg:

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

Admin

Webadminisztrátor